Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 10. szám - Bartusz-Dobosi László: "sír a Fiú velem": Iancu Laura: névtelen nap
Bartusz-Dobosi László „sír a Fiú velem" Iancu Laura: névtelen nap A Kortárs Kiadó „Kortárs vers" sorozatának névtelen nap című kiadványa megrendítő olvasmány. A Pécsi Györgyi által szerkesztett, alig több mint 130 oldalas, s borítóján Kokas Ignác Törmelékcsendélet című festményének „törmelékével" illusztrált kötet olyan mély metafizikai mondandóval lepi meg az olvasót, amely messze túlmutat mind az öncélú énversek nyelvi artisztikáján, mind a közéleti versek identitásvesztett helykeresésétől hemzsegő kötetek legtöbbjén. Iancu Laurát verseiben az emberiség legfőbb létkérdései foglalkoztatják. Olyan dolgok, amelyek mindannyiunkat érdekelnek, csak nem merünk, nem tudunk, vagy nem akarunk róluk ilyen nyíltan beszélni. A költő helyettünk is megteszi. Nem arról beszél ezekben a versekben, amire vágyakozik, hanem arról, amit megél. Annyira személyes minden sora, hogy még a depresszív, szürke tónusoktól hemzsegő kötet végigolvasása után sem érezzük nyomasztónak a versbeszéd összhangulatát. Minden sora kendőzetlen, szerepektől, álarcoktól mentes őszinteséget sejtet, amellyel a költő szinte az intimitás határait súrolva tárja ki előttünk a lelkében dúló gyötrelmes és szédítő mélységeket. Versei olyanok, mint az azokat kiváltó motivációk: reflektálnak a költő hangulataira. Ha játékból készülnek, játékosak, ha szomorúságból, akkor szomorúak. Iancu Laura lírája azonban - ahogy ezt ő maga állítja - „Sebköltészet" (Te. Én.), inkább valami szakadatlan fájdalomból táplálkozik. Nem rejteget semmit, gyógyulni akar. S ebből a gyógyulni akarásából bontakozik ki költői világa. Már címválasztása - névtelen nap - is sokatmondó. A kisbetűs forma önmagában is azt a névtelenséget sugallja, amit aztán a nyomatékosítás kedvéért még ki is mond. Ezzel válik egy adott nap minden más nap alternatívájává. Tulajdonképpen lényegtelen az ennél pontosabb definiálás: minden nap ugyanolyan, minden nap ugyanaz. Az idő fogalma marginálissá válik, nincs tovább értelme az éjfél mesterséges limesének, „az idő végül / - ahogy a létezéshez illik -I az idő végül nem érkezik" (Farsang), vagy máshol „akkor az idő nem mélység / nem körülmény" (pénteken). A kötetben szereplő versekben alig találunk klasszikus strófákat s központozást. A gondolategységek önkényesen tördelik a sorokat, versszakokat, és nem fordítva. A forma mégsem visz alárendelt szerepet, nagyon is beszédes. A rövid, tömör versek egymás utáni sorjázása a fel-felszakadó zokogás képét juttatja eszünkbe. A költő kevés szóval „sírja" el a benne feszülő kétségeket, fájdalmakat, „sírok egy Fa alatt / sírok a hold alatt / sírok hogy rám feküdt az éj" (sírok). Ettől versei sűrűk, tömények lesznek, s a materiálisán karcsú kötet értelmezéstechnikailag többszöri nekifutást igényel. Jelentéstartalmainak sokfélesége csak ilyenkor mutatkozik meg. Ezek pedig leginkább a halál, a fájdalom, a szerelem hiánya, a nyelv válsága, az anyaság, a gyermekkor és az Isten elvesztése témakörök szerint rendeződnek. Iancu Laura képalkotási technikája mély, és mégis egyértelmű. Ettől lesz a kötet a tematikai sokféleség ellenére is homogén. A hét ciklusba sorolt versek akár egybe is tartozhatnának, nem érzünk közöttük lényegi különbségeket. Egészében nézve mondandójának mégis van íve, kerete. A szülőföldtől a „szünőfóldig” tágul ki-szűkül be a látóhatár. Ebben többek között olyan költőelődök, maga által választott lírai „előzmények" mély gyökereiből táplálkozik, mint Kányádi Sándor és Hervay Gizella munkássága. Erezzük, hogy ez nem csupán geográfiai kapocs közöttük, hanem sok esetben szellemi-lelki közösségvállalás is. Mindezek ellenére Iancu Laura költészete önálló marad, s a maga által választott modem poétikai formákat követi. Formailag szokatlan líráját, a hagyományos trendeket tekintve besorolhatatlannak érezzük. Egy helyen saját magát „tört ostya"-ként említi (Ősz előtt), ami a hitbéli kételyek és a magánéleti otthontalanság közgyónásaként is értelmezhető, s erőteljes pilinszkys élményvilágot sugall. Ugyanezt a kételyt, vívódást sugallja a „hiába nyitott / ha üres / a sír" (Rekviem) néhány sora és a hátsó borítón, vélhetőleg a szerző által megfogalmazott rezümé is: „...omlatag öröklétben van, amíg van." A nyitott, 100
