Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 10. szám - Bartusz-Dobosi László: "sír a Fiú velem": Iancu Laura: névtelen nap

ám üres sír képében és az omlatag öröklétben rejlő ellentmondások olyan ontológiai kérdéseket feszegetnek, amelyekre nincs jó válasz. „Ebben a világban két irányba nyílik és záródik az ajtó, ám a kilincs csak egy kézre hajlik." A két világot s a hinni akaró, de kételyekkel terhes költői világot elválasztó ajtó motívuma önmagában nem eredeti kép, bőségesen találhatunk rá példákat a kortárs lírában. Egy olyan ajtó azonban, amelynek a kilincse csak egy irányból nyílik - vélhetőleg nem a mi oldalunkról -, olyan öntudatlannak tűnő teológiai mondandót takar, amelynek alig-alig találjuk párját a kortárs lírában. Talán a fiatal, pécsi illetőségű költő, Halmai Tamás Kalligráfia (Pro Pannónia Kiadó, 2010) című kötetében érzünk ehhez hasonlóan megfogalmazott élményvilágot. „Háza négy felől ajtó" - mondja Halmai az Emberfia című versében. Költészetbe foglalt teológia. Nem állítom, hogy kettejük lírája egymásra reflektáló költészet, de a kapcsolat nyilvánvalóságát Halmai Tamás láncú Laurának dedikált, a fentebb említett kötetében megbújó Confessio című verse is alátámasztja.

Mindezek alapján kétségtelen bizonyossággal kijelenthetjük, hogy a szakralitásnak nagy szerepe van láncú Laura költői képzeletében, a transzcendencia jelenléte még a legnagyobb kételyek közben sem lehet kérdéses: „e rendezett büntetések közt II sír a Fiú velem" (Amikor imádkozni). Az Évutó című versben megfogalmazott egzisztenciális borzongás mindenesetre egy állandó, de „sebesült" istenkapcsolatra utal: „az éjszaka darabjaiban / istenláz ráz. Megaláz."

Iancu Laura versei tehát drámai mélységekbe és kozmikus távlatokba mutatnak. Drámaisága különösen abban mutatkozik meg, ahogy a legfőbb költői eszközről, minden líra fundamentumáról, a nyelvről beszél. A mondatokat pusztán lecsupaszított szavak halmazának, a verseket „várandós tör- melék"-nek láttatja (Te. Én.). Verseiben egymást követik a költői identitásvesztéstől való félelem szülte sorok: „mállik a szó I a vásott ajkakon" (Tavasz); „nem hisznek bennem a / szavak" (Körös-körül); „zsibbadt ujjaimban kevés a tinta" (Parafrázis). A szavaknélküliség, a kiüresedés fájdalma érződik ki a lírai közeg egészéből.

Kozmikusságát pedig abban látjuk, hogy a kötetben szereplő 103 versnek mintegy harmada a biblikus élményvilág szóhasználatának formakincséből merít. A tartalomból szemezgetve ilyen verscímekre bukkanhatunk, mint Rosarium, Péter, A názáreti, nagycsütörtök, nagypéntek, húsvét, feltámadás, Kr., Szentek stb. A költő apokaliptikus látomásokon keresztül fogalmazza meg az istenkeresésben a lírai én saját szenvedéstörténetét, „látogatás nélküli jelenés / korbácsolt igézet / szavak helyett fekete üstök / az Atya nem becézget II falakra húzott falak / nem állnak nem dőlnek: vannak II a raktáron nincs már oxigén / bőrömön vért ont a harmat" (látomás).

A legmegrázóbbak azonban mégis azok a versek, amelyekben a költő az anyaság, az életadás utáni vágyódás témáját dolgozza fel elementáris erejű képekkel. Ezt a gondolatkört a „testemen mint kihűlt tájon" (lenyomat) sor jéghideg borzalma koronázza. Az ebben rejlő feszültség az egész köteten végigvonul. Az ugyanebből fakadó tehetetlenség kiváltotta elkeseredés olyan megrázó sorokban robban ki, mint a „a 0,3 kilogramm, hiába vert, hiába várt: / lakat a leiken; parlagon rom; / aláír a hasogató fájdalom, / balzsamozz! hullaszag van" (Rosarium). Hasonlóan megrázó a néhány oldallal később festett temetői hangulat is: „ nem vagyok anyja életnek / ázik a meddő muskátli II ablakomra / árnyékot vet a kopjafa" (kopjafa). Ezt érezzük a kötet lelki értelemben vett mélypontjának. Nem az elvesztett, hanem a soha el sem nyert életadás hiányának fájdalma bontakozik ki a versben. A kopjafa sírkerti árnyéka rávetül a versbeszéd egészére. A szerelem, a Te és Én viszonyrendszer meddősége megmásíthatatlannak tűnik.

Az anyamotívum azonban egy másik megközelítésből - a gyermek szemszögéből - is jelen van a lírai közegben. Iancu Laura itt, mintegy gyermek, akit „.. .kicsomagolt a nagyanyák álma" (in illő tempore), szinte párbeszédet folytat anyjával. „Hányszor kértem, anyám, / vigyázz magadra!" (Faoltás); „leválsz anyám mosolyomról" (ne ölelj); „amikor imádkozni tanítottál" (amikor imádkozni); „görbe hátad hajlatán / nyugszik a szürke éj / megfáradtál anyám" (Szentek); „kőtakarók alatt I fázom / anyám" (rekviem). A költő ezekben a sorokban mintegy metamorfózison megy keresztül: újra gyermek lesz. Ez a motívum pedig az ártatlanság, s az ezzel járó gondtalanság utáni vágyakozásban válik érthetővé, értelmezhetővé.

Iancu Laura kötete nem vidám olvasmány, versei az „Agóniá"- tói a „ Szűnő föld"-ig mutatnak. Születéstől halálig a „rozsdás ég" (harangok) alatti otthontalanság önmarcangoló félelmeinek kegyetlensége vezeti sorsunkat: „átok s átok közt / homlok / haszontalan" (Az égre). A temetői hangulat ellenére - „Temetőt rak bennem a lét." (A feladó); „mintha mindenki meghalt volna" (tudom tudod) - a figyelmes olvasó olyan sorokra bukkanhat, mint a „nincs egyedül akit magára hagy az ég" (Keleten), vagy a „nem lehet árva az kinek Ifeltámadnak halottai" (Kányádi Sándor). Hinni akarunk abban, hogy Iancu Laura sorai nem véletlenül ottfeledett sorok, hanem egy évről évre előttünk bontakozó költői életmű egyre táguló horizontjának sarokkövei, kiindulási pontjai lesznek!

(Kortárs Kiadó, Budapest, 2009)

101