Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 10. szám - Ferkov Jakab: Két csongrádi volt hadifogoly vallomása
átadtak minket, de még nem a magyaroknak, és itt szedték ki azokat, akik szökevények voltak. Például volt kettő Munkács mellől, ezeket itt adták át és visszatoloncolták saját hazájukba őket. Ezek kárpát-ukrajnaiak voltak. Aztán újra bevagoníroztak és Debrecenbe vittek minket. Ott kaptuk meg a dokumentumokat 1948. szeptember 9-én. Meg kaptunk 20 Ft-ot. Onnan ingyen jöhettünk haza, és utána még hat hónapig ingyen lehetett kérelmezni az igazi igazolványt. Ez jogosultságot adott ingyenes utazásra is. Csongrádra csak egyedül jöttem, de Ceglédig volt egy társam is. Cegléden várni kellett, és mikor megtudták, hogy Oroszországból jöttünk, egész csődület lett. Érdeklődtek, hogy hol, milyen tábori számon voltunk katonák, és nem találkoztunk-e evvel vagy avval. Én nem tudtam senkiről hírt adni. A szüleim éltek még, és csak este tudták meg, hogy megyek haza. Máramarosszigeten kaptunk levelezőlapot, de arra csak azt lehetett írni, hogy mikor érkezünk. Ezt átvitték Aknaszlatinára, onnan repülővel hozták be Magyarországra, és utána szétküldték. A vasutasok már Debrecenben is szolgálatkészek voltak, például Ceglédrűl is telefonáltak Csongrádra, hogy hazaérkezek. A tűzoltóságra telefonáltak, és az öreg Pintér, egy öreg tűzoltó bácsi jött ki, az mondta a szüleimnek, hogy jövök haza. A lapot csak utána kapták meg. Előbb kapták a hírt, mint a levelezőlapot Aknaszlatináról. A vasutasokkal mindig nagyon jóban voltunk. Mikor vittek bennünket ki, akkor is kértek bennünket, hogy írjunk és dobjuk ki a levelet. És írtunk is, bár a papírt is elvették tőlünk Pozsonyban, de sikerült nekem is a vasúton keresztül. Cédulákra írtunk és kidobtuk az állomásokon, ahogy tudtuk. Mert le volt rácsozva, meg ott nem volt fekvőhely a vagonokban mikor vittek ki minket: bepréseltek bennünket, oszt Jézus. 40-50-en voltunk egy-egy vagonban. Csongrádra este 6 óra után, 7 órára ért a vonat. Hát olyan fiatalosan jöttem, tudták, hogy jövök, Csongrádon fogadtak, azt: »de megnőttél, mióta nem láttalak«. Itt is volt olyan csongrádi szülő, a Makai Rókus, akivel együtt voltam katona, annak is kint volt az édesanyja. De hát mink a Rókussal nem egy alakulatnál voltunk. Mikor minket elvittek Aknaszlatinára, Rókus ott maradt a hadosztálytörzsnél. Aztán a fronton már nem voltunk együtt. Hát ugye a Mariska néni érdeklődött, hogy a Rókussal mi van ? A Rókus későbben jött haza. Hogy féltünk-e, azt így elmondani nem lehet. Azt csak végig lehet élni. Mikor az ember mellé odacsapott a gránát, azt..., a másikat meg, ott mellettem azt ott lőtték fejbe, azt ott esett össze... Jó hosszú ideig a Prut szélén, Berezovnyizsben, jó magasan voltunk figyelőállásban. Ott volt templom, és hát jártunk a templomba vasárnaponként. Ott a templom mellett, amikor én ott voltam, 96 személy volt eltemetve, mind magyarok voltak. A 3. ütegparancsnokot, a Vécsi századost is úgy volt, hogy ott temetik el, de azt elhozták haza. A véletlenben bíztam és imádkoztam is. Tudniillik elállatiasodik az ember, talán megszokja vagy nem is tudja, hogy mi van. Az a kegyetlenség, amit ott látott az ember kint a fogságban, mert mivelünk nem kellett elszámolni! Nem az őrök kegyetlenkedtek, maga az a rendszer. Nekünk megvolt a szállásunk ott kint, hanem az, ahogy vittek Kijevbe és azt lássa az ember, hogy vitték ezeket a szerencsétlen büntetetteket. Ezeket géppisztollyal vitték, minket meg csak az őrnagy kísért. Ezek politikaiak voltak, mink úgy hívtuk őket, hogy csurmások. Ahol én dolgoztam, onnan nem messze volt ilyen tábor, ott voltak nők is, férfiak is. A sok szenvedésben elfásultak az emberek, nem volt nagy összetartás vagy kölcsönös segítség. Adtunk egymásnak, de csak ha sok fölösleg volt. Mikor már nagyon sok volt, akkor esetleg adtunk másnak is. Most egy szomorú esetet mondok el. Hogy propagandaszerűen csinálták-e vagy hogy, én azt nem tudom, de inkább propaganda volt: elküldték az illetőt, és akkor hátulról lelőtték. Nem is egyet. Ezt általában minden lágerben megcsinálták. Lelőtték, és akkor ilyen rossz talicskaszerű valamire tették, ott lógott a feje, és akkor azt mondták az oroszok: „aki szökik, az így jár". Ezt minden lágerben, amikor megkezdődött a munka, az első 2-3 napban megcsinálták. Deszkából csináltak faládát és aki ott a lágerben halt meg, azt eltemették. A sírt meg sem jelölték, de én még 75
