Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 10. szám - Ferkov Jakab: Két csongrádi volt hadifogoly vallomása
tam. Itt csöveket kellett összehegeszteni meg egy elosztóállomást csináltunk. Ez is Kijev mellett volt, és mikor átadták, jött a miniszter, aki átvette ezeket. Én éppen dolgoztam és a karunkon egy fehér karszalagot kellett hordanunk, amin egy fekete V betű volt, vagyis hogy hadifogoly: Vojna teni. Jött az ukrán miniszter és meglátott, és azt hitte, hogy én kárpátaljai vagyok, mert tudtam néhány szót beszélni vele oroszul, és megdicsérte a főnökömet. Az meg nagyon örült, hogy megdicsérte a miniszter, és azt mondta, hogy most már én befejeztem a munkát. Ha ez kész lesz, és majd megy haza egy csoport, én is haza fogok menni. A mérnöknek volt két családja, a felesége pedig tanárnő volt. Én többször is voltam náluk kinn a lakásukon. A szakmunkásokat az oroszok jobban megbecsülték. Sokat üzleteltem is. Főleg dohánnyal. A sofőrrel jártam ki üzletelni, és még a tiszteknek is beszereztem ezt-azt. De a lakossággal is jó volt a kapcsolatunk, a magyarokat külön tisztelték. Egy részük vagy volt már Magyarországon, vagy volt magyar hozzátartozójuk, ezért szerették a magyarokat. A lágerben volt orvos is, és a főnővérék építkeztek. Ide is kijártunk segíteni. Három év alatt azért kialakultak közvetlenebb kapcsolatok is. Egyszer a főnővéréknél csirkét főztek, olyan orosz módra: megkopasztották, azt bele a vízbe, és mikor megfőtt, a levest kiöntötték. Utána a csirkébe beleraktak hajdinakását, káposztát meg mindent, és ez volt az ünnepi ebéd. Én, meg egy Törzsök Laci nevű [hódmezőjoásárhelyi hentes és mészáros mikor egyszer kint voltunk dolgozni, az őröknek is vittünk mindig szajrét, mondom a főnővérnek: - Most a Laci fogja megfőzni. Szereztünk paprikát, sót stb., s a Laci fóldarabolta és megfőzte úgy, ahogy kell. Volt liszt, s gyúrt tésztát is hozzá. Hú győzték csodálni! A lágerrel szemben volt egy Központi Ukrajna-ellátó Raktár. Ukrajnát onnan látták el. Oda naponta 10-15 vagon áru érkezett: liszt, szójaliszt, szójabab, szárított krumpli, hal, apró kis hal ömlesztve és rettentő sós és olajjal leöntve... Hát majd megette a fene az oroszt érte. Amikor kikerültünk dolgozni, újra amerikai kosztot kaptunk, konzerveket, de amikor az elfogyott, akkor azt rettentő hitvány lett a koszt. Csalánt is szedtünk, és hajdinakásával ettük. Levesszerűen csinálta meg. A halat hordókban adták. Persze hogy nem ette meg a fogoly, hanem rájött: bele a csajkába, kivitte, azt eladta az orosznak. Dohányért, kenyérért vagy mikor miért, de főleg kajáért, nem pénzért. Mikor erre rájöttek, fogták, megfőzték az ételbe. Sűrű volt, büdös is, volt aki meg sem bírta enni. Én azt mondtam, hogy ha meghalok, akkor is megeszem. Aztán egyszercsak szólt a dezsúrnik [ügyeletes]: »Te már nem mész ki dolgozni, te mész haza«. Szinte el sem akartam hinni. Aztán átvittek a központi 4-es lágerbe. Az volt az elosztóláger és ott találkoztam csongrádiakkal is. Már ugyan a 20-as lágerban is voltam csongrádiakkal, de azok meghaltak, de már itthon: a »tyúkász« a Lökős Pista, a Halasi Pista, a Deák »tollas« Tamás, aki tollkereskedő volt. Ezekkel voltam a 20-as lágerben. A központi lágerben hónaljtól kezdve mindent megnéztek. Aztán a 4-es láger mellett a külső mellékvágányon bevagoníroztak minket, és a mérnököm is kijött, de nem engedték oda közel hozzám. Aztán azt mondta a vonatparancsnoknak, hogy van itt egy ösmerőse, aki sokat játszott a gyerekeivel és szeretne elbúcsúzni tőle. Az megkérdezte, hogy tán rokonok vagyunk-e? Aztán odajöttek és beszélgettek velem, meg a mérnök hozott kenyeret is. Aztán a parancsnok rám csapott: - Te leszel a vonatparancsnok a fogoly részről. Nekem is az ő vagonjában kellett aludnom. Vagononként 24 ágy volt. Olyan 50-60 vagon lehetett, óriási nagy szerelvény volt. A Tatárhágón jöttünk át, majd Nagybocskónál a vasúti sín átjön román területre, Mára- marosszigetre. Ott mindenkit kiszállítottak és a kísérő őrök helyett határőrök szálltak fel. Én már ismertem azt a részt, mert előtte ott voltam katona. Ott volt a nemzetközi elosztóláger, és az oroszok átadtak minket a magyar kormánynak: névsorolvasás abban a laktanyában, ahol én katona voltam. Ezt az érzést nem tudom elmondani! Voltak ott olyanok, akik akkor, mikor én katona voltam, még kicsik voltak. És én megismertem és névről szólítottam őket, hogy de megnőttetek! Ok viszont nem tudták, nem is tudhatták, hogy ki vagyok én, de utána megismertek. Aztán ezek szóltak ott mindjárt az összes ismerősnek, úgyhogy nekem egy órával később már látogatóm is volt. Itt nemzetközileg 74
