Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 10. szám - Ferkov Jakab: Két csongrádi volt hadifogoly vallomása
a mozgósítás után kivitték a szovjet frontra. A rendfokozata szakaszvezető, beosztása pedig patkolókovács volt. A frontszolgálat után - társaival együtt - tűzkeresztséget kapott, kitüntetése nem volt, de később előléptették őrmesterré. Alakulatuk ún. málházó alakulat volt, ami azt jelentette, hogy a lövegeket nem vontatták, hanem öszvéreken és kulikon szállították. Ütegeik Szolyván, Rahón és Kolonyán voltak, az osztálytörzs, a parancsnokság viszont Máramarosszigeten. O is ott, a központi műhelyben dolgozott, ahol az ún. M-patkókat készítették.26 A fronton is kovácsként szolgált. Nagyon szeretett levelezni, s mint említette, „több lánynak is írt Csongrádra". Gyakran kapott otthonról csomagot is, bár az ellátásuk jó volt: az alakulatnál két napra kaptak egy „komiszt", vagyis „kockába kényért", reggelre feketekávét, délben kétfajta levest és valami második fogást is mindig. De „tányér nem volt, csak csajka és kanál". Az alakulatnál többen is voltak Csongrádról. Róluk a következőket mesélte: „Makai Rókus volt velem katona, továbbszolgáló volt, aztán átpártolt és nagy kommunista, később a Bakos Tsz elnöke lett, aztán annyira jól élt, hogy nagyon elhízott, és idő előtt kipurcant; meg volt Pozsár nevezetű csongrádi a másik alakulatnál, az utászoknál, az szakács volt, de az kint a fronton meghalt." A parancsnoka „nagyon vagány gyerek", egy hódmezővásárhelyi zászlós volt, akit Orosz Jenőnek hívtak, a főhadnagyi rangú dandár-vezetőállatorvost pedig dr. Görgei Nándornak. Mivel ez utóbbinak nem volt tisztiszolgája, ő lett a mindenese. A család máramarosszigeti házában mindennapos vendég volt, és családtagként is bántak vele. De gyakran járt haza Csongrádra is, aminek viszont „gazdasági okai" voltak: „Máramarosszigeten rossz volt az ellátás és nagy volt a szegénység, az Alföldről tudtunk fölvinni lisztet, tojást, baromfit és ezt-azt... Jöttünk haza szabadságra és vittünk föl, de én csak a családnak, nem kereskedtem vele. A híradószázadnál volt Szegedről egy Mészáros nevezetű, írtam édesanyámnak, hogy kell tojás — akkor a posta sokkal gyorsabb volt, mint ma - és este már itt is volt. A Mészáros főtörzsőrmesterrel voltunk szolgálatban, és mindjárt ki is mentünk. 22 tojást küldtek és ebből 21 csirke kelt ki!" Kapcsolatuk a máramarosszigetiekkel eleinte nem volt felhőtlen, viszont a dunántúliakkal igen, különösen a zalaegerszegiekkel, de később a helyiek is megbarátkoztak velük. Amikor odakerült, nagyon hideg volt, szalmazsákon aludtak, pokróccal takaróztak, és igen szigorú volt a bánásmód: „a 85-ös laktanya udvarából rá lehetett látni a hegyekre, azok már fehérlettek a hótól". Mivel nem volt rendes tisztálkodási lehetőségük, nagyon hamar megtetvesedtek. Erről a következőket mondta: „Voltak köztünk környékbeli ruszinok is. Ezek hazamentek, és mikor visszajöttek, .... Na, mehettünk mindjárt az orvoshoz. Alföldi volt az orvos is:- Na, fiam, hova való vagy?- Alföldi és ilyent még nem láttam.- Elhiszem fiam, mert az Alfáidon nincs is. Kiírt három napra és kaptam másik ruhát is." Miután kikerült a frontra, később átvezényelték Aknaszlatinára és beosztották a felderítőkhöz, de már nem patkolókovácsnak, oda tartalékosokat hívtak be. Az új parancsnok: „Csengeri százados, akinek viszont az apósa a tüzérosztály parancsnoka, vitéz Kossuthi Kossuth Sándor volt, és ők együtt is estek fogságba." Fogságba esésük 1945. április elsején következett be, mégpedig a következőképpen: „Az osztrák-magyar határon estünk fogságba, Pusztakázmérnál. Az egész osztály, a maradék üteg is. Megadtuk magunkat, pedig ha pár km-t átmentünk volna az osztrák határon, akkor amerikai fogságba estünk volna. De nem akartuk elhagyni a hazánkat. Az oroszok meg azt mondták, danolászták, hogy dobjuk el a fegyvert, kapunk dokumentumokat és már mehetünk is 26 M-patkó: „Úgynevezett készültségi patkók voltak ezek. Az ilyen, teljesen elkészített patkókat kiadták a fogatosnak és hidegen is fel lehetett verni, fel lehetett szögelni a lovak patájára" - Fekete László. 72
