Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 10. szám - Ferkov Jakab: Két csongrádi volt hadifogoly vallomása

Belügyminisztérium (MVD) táboraiban 9005 magyart tartottak fogva, amihez még hozzá kell számítani azt a mintegy félezer további magyar hadifoglyot is, akik a Hadifogoly- és Internáltügyi Főparancsnokság (GUPVI) alá tartozó táborokban raboskodtak. A kijevi 62. sz. tábor például csak 1950-ben szűnt meg, és a még ott maradt 3146 fogoly csak ezután indulhatott haza.23

E rövid összefoglaló után most nézzük meg, hogy mit meséltek a szemtanúk.

Az 1918-ban Csongrádon született és a József Attila utca 44. szám alatt lakó Varga József 21 éves korában, 1939-ben vonult be a helyi Szent Imre utcai laktanyába, ahol a IX. Honvéd Gyalogezred 6. századába sorozták be. Itt másfél évig volt tényleges katona, majd 1941- ben a visszacsatolás idején először Erdélybe indultak, majd menet közben leállították őket és a Délvidékre lettek vezényelve. Rangja ekkor már tizedes, beosztása pedig ezredímok volt, és már nem is szerelhetett le, katona maradt a háború végéig, illetve szovjet fogságba került.

A Délvidékre Kelebián haladtak át, majd rövid ideig Szabadkán, illetve kissé hosszabban Topolyán állomásoztak. Ekkor csongrádiak nem voltak vele, csupán környékbeliek, akiket azonban előzőleg nem ismert. Elmondása szerint a helyiek nagy ünnepséggel fogadták őket, „a lakosság túlnyomó része szeretettel bánt velünk, de azért voltak úgynevezett csetnikek, hát ezek voltak azok, akik próbáltak hát lövöldözni. Elbújtak tetőn és orvlövészek voltak, de nem volt ott komoly ellenállás... Senkinek ott hajszála sem görbült meg, de voltak ott a magyarok között is hitvány emberek, akik azzal az indokkal mentek el, hogy csetnikek után kutatnak, közben a lakásban kutattak és aztán olyan, akit felakasztottak. Magyar házba is bementek és loptak. Ezeket kikötötték. Nagyon szigorúan bántak velük, ki volt kötve a hátán a keze és ki volt téve elrettentő példának."

A Délvidékről csupán egyszer mehetett haza, szabadságra. Ekkor sokan már otthon maradtak, és ő is maradhatott volna, ám mégis visszament az egységéhez, mert „már akkor úgy néztek ki a dolgok, hogy hát..., de a szabály, az szabály, katona voltam. A másik pedig..."

Amikor hallották, hogy Románia felől jönnek az oroszok, átirányították őket a Dunántúlra, majd rövid ideig Ausztriában is voltak, de hogy hol, arra már nem emlékezett. Fogságba esésének körülményeiről, a fogságban töltött évekről és hazakerüléséről a következőket mesélte.

„Amikor áthaladtunk Dunántúlra, aztán a Balaton környékére, Enying meg azon a részen, Siófok és így tovább, tél volt. A Balaton be volt fagyva és nem voltak járőrök és valami heten a jégen átmentek az oroszok mellé. Az oroszok a konyhára tették őket, meg ide-oda. A lényeg az, hogy amikor a németek a harckocsikkal leszaladtak és elfogták az oroszokat, ők is visszakerültek, de már mint foglyok, mint katonaszökevények." Őt a szökéstől nemcsak ez tartotta vissza, hanem mint mondta: „itt nem lehetett az ember elég okos, mert akkor saját magának csinál bajt. Ha így csinálom ez a baj, ha úgy, akkor az a baj. Volt ám olyan, hogy beöltöztettek volna civil ruhába, akkor jöttek az oroszok - »partizán, partizán« - és pu-pu-pu!"

Csak Istenben és abban bízott, hogy valahogy majdcsak túléli, bár fogadalmat nem tett. A levelezés is bizonytalan volt, csak egyetlen leveléről tudta biztosan, hogy hazakerült.

Orosz fogságba már a háború befejezése után kerültek: „Amikor már vége volt a háborúnak, összeszedtek bennünket és hajtottak be jánosházára egy nagy lágerba. A Dunántúlon, közvetlen a háború után, százával hajtottak bennünket, hogy ott, a lágerban kapjuk a dokumentumot. Na és fehér csuhában jöttek valamilyen papok, nem tudom, milyen rend volt, jöttek oda közénk és érdeklődtek, meg mink is őtőlük. Azt mondták, ne higgyünk nekik [az oroszoknak], mert visznek a Szovjetunióba, aztán úgy is lett." Egy ilyen „csuhással" küldött levelet Csongrádba, az Úri utcába (ma József A. u.), és ebben tudatta szüleivel, hogy találkozott két ikeröccsével

23 Uo. 20-21.

68