Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 10. szám - Lengyel András: Az illegális KMP föloszlatása és József Attila
Lengyel András Az illegális KMP föloszlatása és József Attila i A történeti irodalomban ismert tény, hogy 1936 nyarán az illegálisan működő Kommunisták Magyarországi Pártját föloszlatták. A föloszlató azonban a mai várakozásokkal ellentétben nem a represszív államhatalom volt, amellyel a párt harcban állott, hanem maga a párt - pontosabban az a nemzetközi szervezet, amelynek része volt, amelyhez tartozott. E tény kétségkívül bír némi pikantériával, ám ha jól belegondolunk, nincs benne semmi különösebben meglepő. A döntés szervezetspecifikus döntés volt. Ahogy ugyanis a katolikus egyház, vagy ma a transznacionális tőke intézményrendszere is valójában egy, a lokalitások fölött álló, egyközpontú, hierarchizált világszervezet, amelynek centruma mint a szervezetspecifikus „igaz hit" egyedül autentikus meghatározója és képviselője a lokalitások széles mezőnye fölött regnál - a nemzetközi kommunista mozgalom is csak ilyen egyközpontú, hierarchikus szervezet volt. A magyar párt neve emblematikusan fejezte ki ezt, önmagát a Komintern „magyar szekciója"-ként nevezve meg. Amikor tehát 1936-ban megszületett a döntés a magyar párt föloszlatásáról (voltaképpen szervezeti életének ideiglenes szüneteltetéséről), legitim döntés született, s a döntést a szervezet önkorrekciója indokolta. A sztálini-dimitrovi Komintern-vezetés az 1935-ös, úgynevezett „népfrontos" fordulat jegyében kiiktatta működéséből a merev és rugalmatlan, az új politikát nem követő magyar pártot, hogy helyébe egy, az „új vonalat" értő s követő, lazább, de szélesebb körű szervezeti hálót próbáljon kiépíteni. A helyzet paradoxiája természetesen nyilvánvaló és egyben nagyon mély. Az akciót irányító hatalmi centrum, amelyet a köztudat J. V. Sztálin nevével kapcsol össze, kétségkívül véres, és az egész mozgalmat deformáló politikai erőtérként határozta meg a történéseket. (Szimbolikus, hogy nem sokkal később a „nyugati marxizmus" radikális, de antisztálinista vonulata a Szovjetunióban bekövetkező fejleményekről már mint Thermidorról, azaz az ellenforradalom győzelméről beszélt.) Ugyanakkor, s ez is kétségtelen, a nácizmus elleni összefogás programja olyan program volt, amelynek történeti jelentőségét - s pozitív szerepét! - mai távlatból sem lehet elvitatni. Egy alapjaiban „problematikus" szerveződés tendenciájában mindenképpen pozitív törekvéséről volt tehát szó. Ám bármily paradox is a helyzet, amelyet a döntés előállított, mindent mérlegre téve bizonyos: a fordulat az addigi beidegzettségeket hordozó tagsággal, az addigi struktúrában, spontán módon nem volt lebonyolítható. így a világszervezet centralizált és hierarchikus illetékes irányító szerve, fölrúgva minden elvileg létező demokratikus előföltevését, csak saját öntörvényei szerint, „felülről" tudta „levezényelni" az önkorrekciós igényű változtatásokat. S így a lebonyolítás során a fordulat szükségképpen anomáliákkal terhelődött meg - a szervezet saját, immanens „logikája" szerint is. A tét azonban, szögezzük le, igen nagy volt: az egyre nagyobb teret nyerő nácizmus megállítása, vagy legalábbis szétterjedésének korlátozása. 57
