Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 10. szám - Füzi László: Megérkezés I. rész
Most kérdezem meg, megérkezhettünk-e bárhova is, ha nem tudtuk, merre induljunk el? Azt gondolom, mi már azért nem érkezhettünk meg sehova, mert már nem volt hova megérkeznünk. Megérkezni végül is a saját életünkbe érkeztünk meg, akkor, amikor családunk lett, ez adja létezésünk egyetlen bizonyítékát. Nem a tér, s nem az idő, hanem a család. Nem az elődeim által a térből kihasított táj, amelyik lehetőséget ad a tájnak a „mi világunkként" való megélésére, s nem az idő, amelyik általunk teremtődik. A „mi világunk" már nem létezik, s az idő sem általunk teremtődik. A védőernyőt nyújtó, állandóan körbefonó, minden lépésünkről tudó nagycsalád eltűnt az életünkből, helyére az általunk megteremtett család kerül majd. Az idő mozgása, átalakulása minden valamirevaló regény legfontosabb témája. Sokszor érzem azt, hogy csak játékszerek vagyunk az idő kezében, azt hisszük, hogy mi lépünk egyet, pedig csak az idő lép valamennyit is a mi képünkben. Ha az emberi életben van állandóság, akkor van változás is, a változást az idő nehezen értelmezhető mozgása teremti meg. Közben nemcsak a felnövésünk, önállóvá válásunk, hanem az elmúlásunk is végbemegy. A miénk is, s a korszakoké is. Legújabb olvasmányomból, Michel Houellebecq A térkép és a táj című regényéből másolom ide a következő részletet. A regény zárásakor a festő, Jed Martin életének szétesését kísérik a következő sorok. „Vagy harminc évvel ezelőtt (az ArtPress-interjúban ez az egyetlen olyan utalás, amelyben Jed Martin nem technikai részletekkel foglalkozik) Jed rövid utalást tett Ruhrgebietben, ahol nagy retrospektív kiállítást rendeztek műveiből. Duisburgtól Dortmundig, Bochumon és Gelsenkirchenen át a legtöbb régi vasgyárat kiállítóhellyé, színházi és koncertteremmé alakították, az önkormányzatok pedig komoly erőfeszítéseket tettek a XX. század első éveinek, a munkások életmódjának és életkörülményeinek rekonstrukciójára épülő ipari turizmus előmozdítására. És valóban. Kohóival, meddőhányóival, a használaton kívüli vágányokon rozsdásodó tehervagonokkal, egyforma, takaros házacskáival, a munkáskertek nadrágszíjparcelláival az egész vidék leginkább az ipari kor rezervátumára hasonlított. Jedre nagy hatással volt, hogy alig egy évszázaddal a gyárak bezárása után milyen sűrűn, fenyegetően veszi körül az erdő az épületeket. Csak azokat a gyárakat újították fel, amelyek megfeleltek új kulturális hivatásuknak, a többi szép lassan szétmállott. Ezek a monstrumok, amelyekben valaha a német ipari kapacitás lényege összpontosult, elrozsdálltak, romokban hevertek, a növények elfoglalták a hajdani műhelyeket, elburjánzottak a romok között, és szép lassan áthatolhatatlan dzsungellé változtatták a területet." A regény elbeszélője hasonló átéléssel figyeli Jed Martin munkáinak a szétesését is. „És ugyanez a mély szomorúság tölt el minket, amikor látnunk kell, hogy azoknak az embereknek az ábrázolásai, akik Jed Martint földi élete útjain kísérték, az időjárási viszontagságok hatására szétmállanak, majd darabokra esnek - az utolsó videogramokban mintha az emberi faj általános megsemmisülését jelképeznék. Az alakok elmerülnek, egy ideig mintha hadakoznának, majd elnyelik őket az egymásra halmozódó növényi rétegek. 13. 17
