Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 10. szám - Füzi László: Megérkezés I. rész

lopcsarnokok maradványait, az idő koptatta köveket. Kísérteties látvány volt. A reflektorok hideg fényében az ókori világ központja tiszteletet parancsoló lomtár, a civilizáció eszkatalógiája. Legalja, minden gőg és hatalom végső formája volt. Az éjszakából kimetszve fotográfiaként, vagyis valószerűtlenül hatott; körülölelte az aszfalt lávája, melyen lármásan, nagy robajjal, ragyogó fényszórókkal száguldoztak az autók. Nem volt vitás, ki nyeri ezt a párbajt. Másnap elmentem a Farumra, hogy alaposan megnézzem nappali fényben. Latintanárom érdeme, hogy nem éreztem magam elveszettnek a kövek közt."8

Valamikor, mondjuk jó negyedszázaddal Egerbe érkezésünk után, Ágival én is ott álltam a Capitoliumon, néztünk visszafele a Forum Romanumra, s bizony elveszettnek éreztem magam, nem emlékezhettem nem volt latintanárom magyarázatára, rajzára, én Herbert írására emlékeztem, de annak segítségével már nem rajzolhattam le akárcsak képzeletben a Forum alaprajzát. A műveltség elvesztésének társadalmi eredetére utalt Herbert is, ez az újabb időkben még egyértelműbbé vált.

11.

Azok a hitek, amelyek valamikor a társadalomban éltek az igazságossággal, az új világgal kapcsolatban, akkorra, amikor mi indultunk, már eltűntek.

Ami bennem megmaradt, az az öröklött naivitás volt, s a munka tisztelete.

Hittem az értelmesnek gondolt munkában, ma már tudom, ez a hit ajándék is lehet, s csapda is lehet. A munka elfogadása, keresése segítette a számomra éppen adott világhoz való kapcsolódást, miközben tudtam, hogy valójában a kilépéseim folytatódtak.

Új terek, új emberek, új barátok, alkalmasint új ellenségek következtek, mégis mintha idegen lett volna számomra minden.

Legföljebb azokat, akiket nagyon szerettem, engedtem közel a magam világához.

12.

Ezzel együtt ezerkilencszázhetvenkilenc nyaráig nem kerestünk állást magunknak.

Ágival hetvenkilenc nyarán végeztünk, csak az államvizsga után kezdtünk el gondolkodni azon, hogy ősztől valahol dolgoznunk kell majd.

Addig a nyárig kivártunk. Húztuk az időt, nem akartunk semmi biztosat tudni a jövőnkről.

Vártunk.

Vártuk, hogy valami csoda folytán Szegeden maradhatunk.

Szerettük volna, ha benne maradunk abban a világban, amelyikben addig éltünk.

Szerettük volna, ha az akkorra kialakult világunk megőrződik úgy, ahogy addig volt.

Mozdulni sem mozdulhattunk, pénzünk nem volt, s esélyünk sem arra, hogy Ágival ketten egy városban elhelyezkedhessünk.

8 Zbigniew Herbert: Latinára. Zbigniew Herbert: Labirintus a tengerparton. Európa Könyvkiadó, 2003, fordította: Mihályi Zsuzsa, idézett részek: 271-272.

16