Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 10. szám - Füzi László: Megérkezés I. rész
Nyugaton megjelent munkákat, később szamizdat újságokat, könyveket olvastam, s hiába tudtam egyre többet a bennünket körülvevő világról, a hatalomról magáról, működéséről, létformájáról semmit nem tudtam. Meglehet, nemcsak az én hibám volt ez, hanem a kelet-európai, méghozzá a tizenkilencedik századig visszaforduló kelet-európai értelmiség gondolati hibája, az ismeretet, tudást akartuk szembeállítani a hatalommal és az erővel. 9. Az ország vezetői a lényeget tekintve ezerkilencszázhetvenháromtól egyetlen szólamot ismételtek, azt, hogy a világhoz alkalmazkodni kell, s ha éppen most alkalmazkodunk, akkor majd később jobb lesz. Aztán jött a »látjuk már az alagút végét« jellegű mondat, s mentünk tovább, mintha nem történt volna semmi, csak a megszorítások jöttek mindig, a leépítések rendszerváltáson is innen és rendszerváltáson is túl, egészen addig, hogy a mai fiatalok már külföldön keresnek maguknak munkát. Közben mégis történt valami, maga az élet lett egyre nehezebben elviselhető. Az, hogy az életet egyre nehezebben lehetett elviselni, a mi Szegedről való elindulásunk után jó egy évtizeddel később vált a társadalom közös tapasztalatává. Erre a pontra eljutva ismét szólnom kell arról, hogy a magunk életének fontos fordulói egybeestek jó néhány történeti súlyú történéssorral. 1978-79-ben, amikor az egyetemen végeztünk, újabb gazdasági válságjelenségek mutatkoztak, az iskolákban-egyetemeken létszámstopot vezettek be, legföljebb a párttagokkal tettek kivételt. A hetvenes évek első és utolsó harmadának gazdasági válságjelenségei kapcsán Romsics Ignác elemzését idézem: „Az 1973-as olajárrobbanás, amely néhány év alatt ötszörösére növelte az olaj világpiaci árát (...) katasztrofális következményekkel járt. Az olcsó tömegáru, amelyet a magyar ipar gyártott, a világpiacon leértékelődött, a nyersanyag- és energiaárak pedig felemelkedtek. Az 1973 utáni fél évtizedben ennek következtében a Magyarország által importált áruk árai átlagosan 70%-kal, a magyar exportcikkeké viszont csak 30-40%-kal emelkedtek. A cserearányok 20, majd 30%-os romlása a korábbi export-import egyensúlyt felborította, s a magyar külkereskedelmet deficitessé tette. (...) A világ piacgazdaságai erre a helyzetre az energiaigényes ágazatok leépítésével, innovációval, takarékossági intézkedésekkel, elbocsátásokkal és a bérek átmeneti befagyasztásával, sőt csökkentésével reagáltak. A teljes foglalkoztatottsághoz és az életszínvonal emeléséhez mint legitimációs eszközhöz ragaszkodó kádári vezetés számára azonban, amelyet a reformellenes erők is éppen ezekben az években támadtak sikeresen, mindeme módszerek elfogadhatatlanok voltak. Ehelyett kölcsönöket kezdtek felvenni a nyugati pénzpiacon, s az évről évre újratermelődő egyensúlytalanságokat ezekkel próbálták kiegyensúlyozni. Az ország adósságállománya 1970- ben 0,8 milliárd dollárt tett ki. 1975-re ez 3,1, 1980-ra pedig 9,1 milliárdra emelkedett, tehát több mint megtízszereződött. A felvett kölcsönöket részben új beruházásokra, részben a veszteséges iparvállalatok finanszírozására, részben közvetlenül az életszínvonal emelésére, majd szinten tartására használták fel. Az 1970 és 1980 között fogyasztásra és beruházásokra fordított összegek évi átlagban 2,2%-kal múlták felül azt, amit a gazdaság megtermelt. (...) Az adósságspirál, amelyről a lakosság mit sem tudott, változó ütemben, 14
