Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 9. szám - Balázs Imre József: A "tiszta költészet" pillanata: Cseke Ákos-Tverdota György: A tisztaság könyve
be. Bár ezt a kapcsolódást már Németh Andor József Attiláról írt szövegei megteremtették2, és a Tverdotáéval lényegében azonos értelemben (ennyiben tehát a felvetés korántsem tekinthető innovatívnak), az értekezés érdeme, hogy minden korábbinál tágabb kontextust vázol fel a „tiszta költészet" koncepciója köré, a Franciaországban hozzávetőleg 1920 és 1933 között zajló irodalomszemléleti vita összefüggésrendszerét. Fontos eleme Tverdota összefoglalójának, hogy rámutat: a „tiszta költészet" nem irányzati és nem csoportszervező értelemben lépett be a francia kulturális térbe, hanem leíró fogalomként, amely egyben egy (egyébként nem túl messzire visszanyúló) költészeti hagyományvonalat is kirajzolt. Paul Valéry egy 1920-as szövegében bukkan fel az a gondolatmenet, amely azért is lehetett annyira sokrétegű vita kiindulópontja, mert egyszerre fogalmaz meg a beszédmódot érintő és „tematikus" megfontolásokat. Ezáltal a 19. század közepe táján, mondja Valéry, olyan költészeti törekvés bontakozik ki, amely a Poézist elválasztja minden tőle idegen anyagtól. Hogyan érték el ezt Edgar Allan Poe, Baudelaire, Mallarmé, akikre Valéry hivatkozik? A következő módon: „tudatosan kiküszöböltek minden leírást, szentenciát, erkölcsi tanulságot, önkényes határozottságot; megtisztították költészetüket az intellektuális elemektől... minden dolognak végtelen sok értelmet adtak, amik egy rejtett metafizikára utaltak".3 A fogalmat kísérő vitát, amelyet Tverdota részletesen ismertet, lényegében Henri Bremond egy 1925-ben, a Francia Akadémián tartott felolvasása indítja el, bár magát az 1920-as Valéry- szöveget is kísérte néhány szórványos reakció. Bremond egy lényeges tézist tekintve egyetért Valéryvel abban, hogy mi az, ami a költészet „tisztaságát" zavarná, zavarhatná: „Tisztátalan tehát... mindaz, ami egy költeményben közvetlenül a felületi tevékenységünket, az értelmet, a képzeletet, az érzékenységet foglalkoztatja vagy foglalkoztathatja; tisztátalan mindaz, amit a költő, úgy tűnik, ki akart fejezni, vagy valóban ki is fejezett; mindaz, amiről azt mondjuk, hogy sugall nekünk, mindaz, amit a nyelvész vagy a filozófus kifejt ebből a költeményből; mindaz, ami egy fordításban megőrződik belőle. Tisztátalan... a költemény tárgya vagy kivonata; ugyancsak az minden mondat értelme, a gondolatok logikai egymásutánja, az elbeszélés kibontakozása, a leírások részletezése, egészen a közvetlenül kiváltott érzelmekig. Oktatni, elmesélni, lefesteni, megborzongatni, könnyeket kicsalni, ehhez bőven elegendő a próza, amelynek ez a természetes tárgya. "4 A Bremond-féle koncepció annak ellenére válik el mégis egy másik lényeges ponton a Valéryétől, hogy Bremond éppen Valéryt tekinti a tiszta költészet egyik legjelentősebb képviselőjének. Bremond ugyanis egyfajta hozzáférhetetlenségbe, metafizikába rejti el annak működését, ahogyan a „tiszta költészet" és a rá jellemző titokzatos költői áramlás létrejön a mondatokban. Ebből a szempontból egy tipikusan romantikus ihletkoncepció híve. Másfelől Valéry technikaibb, gyakorlatiasabb, s ennek ellenére mégis radikális álláspontot képvisel: szerinte a költő feladata nem az, hogy költői állapotokat éljen át, hanem az, hogy ilyen állapotokat versével másokban előidézzen. Ennek érdekében igencsak szükséges az a fegyelem, az az elvont gondolkodás, amely révén a véletlenszerűségek, az asszociációk esetlegességei kiiktathatók (ebben az értelemben Valéry az elimináció útján „előállított" tisztaság híve). A tiszta poézis azonban éppen ezért inkább határfogalom, ami felé törekedni kell - a művészet 2 „Ezekben az években nagyjából már lezajlott a költői konvenciók háború utáni revíziója, az aktivisták és a szürrealisták kidolgozták - néha egészen a képtelenségig - elméletüket. A számtalan költői iskola egy tételben egyezett meg: a költészet a szellem öncélú funkciója, ellentéte a közlésnek. Ezt a tételt József Attila is magáévá tette. Mint az egész költői front Valérytől Tristan Tzaráig, ő is ki akarta küszöbölni verseiből a rezonírozó elemeket, a melldöngető szószátyárkodást, a giccses érzelgősséget, s általában mindazt, amit a filiszter a régi értelemben vett költészet kifejezőeszközeinek vélt: A közlés technikája a kifejtés, hirdettük, a költészeté a kifejezés. Valamennyiünk ideálja a komprimált vers volt, amelyben nem a költői van felhígítva, feloldva, hanem melynek az élvezőben kell feloldódnia. Mert minden eleme tiszta poézis, még a betűk rendje és egymásutánja is. Visszatekintve úgy látom, ezt az eszményt egyedül József Attila tudta közülünk majdnem hiánytalanul megvalósítani. Később költői működésében tágított az elméleten, visszahelyezte jogaiba a logikát és a retorikát, de a technikáján nem változtatott. Ami másnál közlés, nála kifejezés maradt." Németh Andor: Medáliák. In: Uő: A szélén behajtva. Magvető, Bp., 1973. 297. 3 Idézi Tverdota: i. m. 252. 4 Idézi Tverdota: i. m. 274. 107
