Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 9. szám - Luchmann Zsuzsanna: "Taníts meg szeretni": Miklya Anna: Eloldozás

/ kerengő, szerzetesek nélkül, olyan a fasor. / Mehetünk még / egy darabig, nem lesz, aki feloldoz, de nem lesz vége sem." (A többes szám diadala) Egy másikban még egyértelműbb az utalás: „legyen, ahonnan elindulhatok, ahogy a bűneim alól is eloldozom / magam, nem pedig fel."

A bűnhöz való viszony önelemző attitűdje a test és a lélek bináris oppozícióját és a bűnös test konvencionális toposzát írja újra - a didaxis legkisebb jele nélkül. Nincs semmiféle tanulság, fejlődés, katartikus változás az apai örökségre, a következetes vallásos nevelés nyomaira hivatkozással sem. Az ember lényének anyagi oldala (szarx), az ószövetségi iratok szerinti bászár (szó szerinti fordításban: hús) az ember testét jelenti a vágyaival, gondolataival, érzelmeivel együtt. Az Ószövetséget követően erősödik fel a nézet, hogy mindenekelőtt ez áll kapcsolatban a bűnnel. „Szabadíts meg engemet a vérontástól, oh Isten, szabadításomnak Istene!" - könyörög bűnbánati zsoltárában Dávid az Úrhoz (Zsolt. 51, 16). A vérontás pedig a Biblia értelmezése szerint az élet mindenféle pusztítását jelenti, akár a legenyhébb formában is. S Janka pontosan ezt teszi: pusztítja az életet, a magáét és a környezetéét is, s éppúgy analizálja a jelenséget, mint minden mást. A monológban megképződő fiktív dialógusban erről beszél: „Jávorka, sírtam neki, a húsomon kívül nincs semmi. Az visz előre, az mondja meg, mit csináljak, hogy egyek, igyák vagy dugjak. Azon túl csak a figyelem maradt, és semmi több. A hihetetlen intelligenciám, gondolom én, meg az elegáns cinizmusom. Ahogy látom a többieket, téged is olyan tisztán, világosan látlak, Jávorka, hogyan irányít valami vicces, kiszámítható dolog, ami belőlem hiányzik. Úgy mozgok köztetek, mintha attól félnék, hogy egy hirtelen mozdulat, és felsértitek a bőrömet, pedig valójában én vagyok az, aki falakat épít, aztán arra biztat, hogy döntsd le őket. [...] Taníts meg szeretni, Jávorka, mielőtt túl késő lenne, már ha nem nagy szó ez, mielőtt túl késő lenne, és átlépnék minden átléphető határt." (116-117. o.)

A felidézés asszociatív rendjében különleges a szerepük az emlék az emlékben megoldásoknak és a beszélő által konstruált kép- és tudatfolyamoknak. Ez utóbbiak gyakran filmszerűen peregnek vagy reflektáltan filmként jelennek meg. „Nem kérdez semmit, de én válaszolok neki, magamban. Azt mondja, ezt a gyászt ő nem tudja definiálni. Mármint nem mondja, csak gondolom. Hogyhogy definiálni? Hát, folytatja, ennek semmi értelme. Valójában közel sem szeretted ennyire. Túlliheged. Azért jó, hogy Jávorka csak a fejemben beszél, mert ilyenkor például nem sikítok hangosan. Azt is mondja, ezzel folytatja tovább: mit vártál tőle? Azt, felelem, hogy mondta volna ki. Csak egyszer. Haha, nevet Jávorka. Filmet csinál bennem. Mondjuk, megyünk a villamoson. A kettesen." (57-58. o.) És pereg a film. A filmnek mint motívumnak egyébként is meghatározó a szerepe a szövegben: Csicsi halála előtt egy filmprojekten dolgozik Gesztenyével a közös stúdióban; életét egy DVD-n helyezi letétbe, s a hagyaték gondozójául Jankát jelöli meg; az emlékek filmet alkotnak az emlékezőben, s bennük kívülről látja önmagát. Gyakoriak az ilyen önkényszerítő és továbblendítő gesztusok, mint a „vissza-visszatekerni, újra elképzelni", de rövidre is záródnak a filmjelenetek az „innen nem tudom továbbképzelni", vagy az „innen nem vagyok képes továbbgondolni" vágásokkal.

Ez az állandóan a középpontban csillogó lány, akinek szüksége van a közönségre, a legteljesebb magánnyal küszködik. Meg is különbözteti helyzetére vonatkozóan a magányt az egyedülléttől: „Az erős fény dupla árnyékokat rajzolt a járókelők lábai elé. Azon gondolkoztam, milyen magányos vagyok. Nem egyedüllét, már mondtam, ez más, ez valódi magány. Olyan dolog, amit folyton kiharcolok magamnak, aztán panaszkodok, hogy megfojt." (132-133. o.) Hogy van-e reménye Jankának a kérdései megválaszolására? Abban az értelemben mindenképpen, amelyben Takács Zsuzsa idézi Pilinszkyt 2008-as esszékötetében: „...akinek volt ereje kimondani: »'Uram, Uram, miért hagytál el engem?'« - tévedhetetlenül és visszavonhatatlanul nincs többé egyedül." (Jaj a győztesnek! - 12. o.) A Csicsiért végzett gyászmunka önmaga kimondását hozta. S aki ki tudja mondani: „ Ugyan, hol az én gyászom?" (133. o.), az feltételezi és elfogadja a valódi gyász létezését.

Miklya Anna verseiben is gazdaságosan, minimális ornamentikával fogalmaz, valami letisztított, egyszerű közlésre törekedve, s az Eloldozás nyelvét is ez a tisztaság jellemzi. Jó olvasni: a szem, a gondolat szökhet egyik mondatról a másikra. A feszes szöveg Szilasi László kérdését juttatja az ember eszébe: „Voltaképpen hogyan történt, miért van, miképpen szükségszerű, hogy a mai magyar irodalomban, szinte minden egyebet háttérbe szorítva, a mondat (szépsége) a legfontosabb?" (Idézi Dunajcsik Mátyás: „Valakit megcsalnak, valakit elhagynak, valaki meghal." - www.prae.hu.)

(Jelenkor, 2010)

105