Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 9. szám - Luchmann Zsuzsanna: "Taníts meg szeretni": Miklya Anna: Eloldozás
Luchmann Zsuzsanna „Taníts meg szeretni..." Miklya Anna: Eloldozás Erős kezdés - ha az elsőkötetes Miklya Anna szövegvilágának adekvátan akarunk fogalmazni. A korábban főleg verseket publikáló, alig 23 éves szerző regénye mindenekelőtt esztétikai meg- formáltságával hat, nyelvi sűrítettségével és intenzitásával, amely alig 130 oldalon képes feltárni egy bonyolult (tudat)világot. Ezt a sűrűséget reprezentálja a cím, mint a globális kohézió eszköze, nem csupán tartalmi funkciójának érvényesítésével, de a regényszöveggel folytatott paratextuális játékával is, amely elágazó jelentésmezőket nyit meg az olvasásnak. A játék pedig közel sem formális vagy öncélú: megoldás, eloldás, elengedés, feloldás, feloldozás, eloldozás - a jelentések egymásba nyitnak-zámak, egymást érvényesítik, s egyszersmind fel is oldják a címben. Az Eloldozás szerzője sem önmagát, sem az olvasót nem akarja megkímélni a gondolkodás terhétől, az értelmezés egymást keresztező útjainak bejárásától. A fikciós tér napjaink Budapestjének valóságos színhelyeiből képződik meg, a történet pedig egy állandósuló oldás-kötés játék megoldásának a megértésére tett kísérlet, amely - módszeréből következően - egy narratív önazonosság megképződésének folyamataként mutatja fel magát. A szöveg az E/l. személyű főhős belső monológja a külső és belső történések rekonstruálására. Elbeszélője egy fiatal lány, Borka Janka, aki miután egy balesetben elveszíti a hozzá legközelebb álló embert, Csicsit, emlékei felidézésével próbálja meg értelmezni a köztük lévő bonyolult viszonyt. Egy ellentmondásos és beteljesíthetetlen szerelemről van szó, amely eleve kudarcra ítél kettejük életében minden más kapcsolatot, sőt a környezetükben élők kapcsolatait is. Hiába van Jankának egyszerre több férfival viszonya, egyedül azt szereti, akit viszont nem enged közel magához. A kialakult patthelyzetben nem képes és nem is akar lépni, következésképpen nincs senki, aki ne sérülne „ezen a többszörös gravitációja üres bolygón", amelyen mozognak. A látszólagos megoldást a Jankával sok tekintetben rokon(!) személyiségvonásokat mutató férfi kínálja fel síbalesetnek álcázott halálával, amely a felidéző én számára az abszolút viszonyítási pontot jelenti az emlékezésben. A regény a halállal indít, és oda is zár vissza. („Mióta Csicsi meghalt, gondolkozom azon, mit jelent élni. Meghalni már látom, mit jelent." 5. o. - „Mindenki tudja, ez volt a legszebb gesztusod, a valódi megoldás. így a legjobb, hogy meghaltál, Csicsi." 133. o.) S mondhatnánk, a regényidő két végpontja között a felidézés önkényszerítő gesztusai teremtenek folytonosságot, amelyben a sorrendiséget nem az események egymásutánja, hanem a prousti asszociatív emlékezés természete határozza meg. De a struktúra ennél bonyolultabb. A 10. oldal első metatextuális utalásával válik nyilvánvalóvá, hogy a regényt az emlékező írja (az írás számára egzisztenciális kérdés, amelyet egyedül a férfi ismer fel): a szöveg Janka gyászmunkája a halottért. „Hónapok óta kínlódok vele. Megírok egy oldalt, elolvasom, kitörlöm. Aztán kezdem elölről. Az első mondatban biztos voltam. Nem mintha olyan nagy valami lenne, meg különben is, semmi alapja nincs." A halál témáján keresztül értelmet kereső irodalom a lét kérdéseire keresi a választ. Itt a beszélő léte, személyisége a tét. Az írás tehát kettős értelemben is áldozati cselekmény, mert Borka Janka azzal, hogy a férfi maga által választott halálnak a megértéséig próbál eljutni, önmagát mutatja fel, azt a kreatúrát, amely az önértelmező akronologikus emlékmonológ folyamatában formálódik meg. 103
