Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 9. szám - Bakonyi István: Főszöveg: Petőcz András: Behatárolt térben
eljárás, a „félek a hajnali csengetéstől" ismétlődése tragikus színeket és történelmi eseményeket sejtet egy szörnyű időből. Költőnk persze más korban, de maga is vállalt a múltban olyan szerepet, amely ide torkollhatott volna. Izgalmas részletei a kötetnek azok a versek, amelyekben a szerelem és az erotika áll a középpontban. Himnuszokat ír Petőcz András a nőkhöz, megjeleníti a testi-lelki-szellemi harmónia pillanatait. Az ismétlődő elemeknek sajátos a ritmusa, a bemutatott élethelyzetekkel adekvát. Érintkezési pontokat találunk a zenével és a filmmel, néhol az álom és a valóság határán játszódik egy-egy mű. így van ez az istenkereső vallomásokban is, például akkor, amikor közvetlen párbeszéd zajlik az Úr és az ember között. A megbocsátó Isten erejébe vetett hit, a bizonyosság utáni vágy is megjelenik a 24. sz. opuszban: „...ó, jaj, Uram, mondom / magamban, önmagam / súlyát érzem magamon, gömyedten állok, hallgatom szomorú szívverésem —))". Az egész folyamat mögött ott van a költő ezernyi változása, a negyedszázad alatt végbement fejlődés. A lázadó ifjú, a tapasztalatokat begyűjtő férfi, az útkereső ember sok-sok gesztusa. A szabadság hiánya miatt érzett fájdalom, a szabadságvágy jelei. A szabadság-szerelem ősi összetettsége, a tavasz szimbolikája. Megérinti az elmúlás csöndje, a végső hazatalálás remélhetőleg távoli, majdani élménye. Elégikus hangon rögzíti a „homoksivatagot", az elszáradt virágcsokrokat sodró hullámokat, az idő múlását. S közben az is tudatosul benne, hogy „Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm..." Határozott ez a vallomás, mégis úgy érezzük, hogy azért van még kétely és aggály is bőséggel. De hát ilyen az ember, még ha költő is ráadásul... Egyszerre jellemzi a hit és a kétkedés, a „hitetlenül hívés" Ady óta különös erejű összetettsége. Ám fontos, hogy a kegyelmi állapot előbb-utóbb mindennél teremtőbb erejű. így érvényesülhet az emberben a csend és a nyugalom, a jóság és a tisztaság, miként ezt egy szép vallomásban, imában, a 35.-ben észlelhetjük. Gyakran magas hőfokú sorokban vallja meg a pillanat varázsát. A szerelem és a nemiség titkos értékeit. Mindez együtt jelentkezik a tisztaság utáni vággyal, hogy „ne legyen fogcsikorgató akarat" (50.), hogy ezek az értékek segítsenek legyőzni az idegenség, vagy ahogy az 54. sz. műben olvassuk, illegalitásérzést, az otthontalanság csábításait. S van, ahol lecsupaszított, puritán nyelven, szinte társalgási stílusban szólítja meg a másik embert, akihez már egyre kevesebb szál fűzi. (63.) Befejezése egyben a kapcsolat lezárását dokumentálja: „Közeledik / a tavasz. Mit mondjak? Vigyázz magadra, ne törődj velem.)" Annak is bizonyítéka ez a részlet, hogy az igazi költő a legegyszerűbb nyelvi megoldástól sem tart, s ha érvényesnek érzi, fölhasználja. Néhol beszüremkedik a politika is verseibe, bár korántsem intenzíven. S milyen érdekes, hogy a 68.-ban erről a számról más jut az eszébe... „Hallani lehetett a dübörgést, ahogy a Bécsi úton / mentek kifelé. Az meg: történelem." Hát, igen. E sorok írója hasonlókat látott a bodajki szőlőhegyről, amikor augusztusban vonultak a csapatok a 81-es úton az országhatár felé. Abban az évben, amelyben oly sok álom szertefoszlott Európában. Miként tudjuk: azóta, legújabb korunkban is szerfoszlott oly sok új álmunk... A költő is tudatában van ennek, sőt, az átlagembernél sokkal érzékenyebben reagál minden változásra. Kiírja magából a szomorúságot, ahogy olvassuk Petőcznél, József Attilától némiképp eltérően azok után, hogy szabadon idézi az „ehess, ihass, ölelhess, alhassl"-té\e programot, és most már arra is aligha futja, hogy az ember a mindenséggel mérje magát. Ám ez a „kiírás", ez a katarzisátélés sem csekélység a mai világban. Költőnk azt is tudja, hogy behatárolt a tér és a létezés, meg azt is, hogy „körbefon lassan az idő". Bölcs leltárkészítése újabb távlatokat sejtet. (Tiszatáj Könyvek, Szeged, 2010) 96
