Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 9. szám - Bakonyi István: Főszöveg: Petőcz András: Behatárolt térben
Bakonyi István Főszöveg Petőcz András: Behatárolt térben (zárójelversek, 1984-2009) Először a zárójelről. Úgy tudjuk, hogy ez az írásjel a főszövegtől elkülönített, közbevetett szövegrészt jelöli. Legalábbis elvileg. Ugyanis Petőcz András Behatárolt térben című verseskötetében valami másról van szó. Vagy másról is. Hiszen valamennyi műve éppen hogy „főszövegnek" számít. S ahogy a fülszövegben olvashatjuk: „...a szerző, a zárójelbe zárt szavaiban, sokkalta jobban kitárulkozik, sokkalta inkább önmagát mutatja meg, mint azokban a költeményeiben, amelyek inkább a tárgyias, az objektív líra jellemző darabjai." Azt is hozzátehetjük, hogy Petőcz számára a zárójel azt is jelenti, hogy egyre intimebb szféráiba enged bepillantást. „Ezeket a verseket annyira személyesnek éreztem sokáig, hogy valamilyen vallomásoknak láttam őket. Ezért tettem zárójelbe őket..." - mondta egy interjúban. Mindeközben a magyar líra folytonosságát igazolja számos tény. Például a vendégszövegek remek beilleszkedése egy-egy mű világába, és többek között a bibliai zsoltárok, Erdély Miklós, Pilinszky, Kosztolányi, József Attila, Mészöly Miklós vagy Tandori Dezső ismert szavait látjuk viszont itt-ott. Ugyanakkor az újítás és a megőrzés, a klasszikus hagyomány és az avantgárd hatások együttes jelenléte biztosít egy nagyon sajátos összetettséget, szintézist. A művek formája is ezt erősíti, hiszen föllelhetjük a szonettet, persze egyáltalán nem a megszokott módon. 14 sor viszont mindenütt van... Ennél is fontosabb azonban, hogy a Behatárolt térben egésze egy belső lirai önéletrajzot tartalmaz, hiszen 1984 és 2009 között valóban végbement a költő pályáján és személyiségében egy nagy változás, amit nyomon követhet itt az olvasó. A kor változásai közvetlenül nem hagynak nyomot ebben a lírai világban, ám áttételesen igen. Ennél fontosabb, hogy a legrejtettebb titkokat mondja ki a költő, műveiben meztelenre vetkőzted a lelket. Az erotika és a szerelem éppúgy jelen van a kötetben, mint az istenkeresés. Mindezt erősíti a versek repetitív jellege, igazolván, hogy az ismétlés rendkívül fontos stilisztikai és esztétikai kategória, alakzat. A versritmus és a gondolatritmus a kiemelt erények közé tartozik itt. A nyomatékosítás gazdag eszköztárával kiválóan él a szerző. S közben megcsodálhatjuk míves nyelvezetét, a hagyományosnak nevezhető szépség megnyilvánulásait. A tudós költők útját járja, műveiben az érzékiség és az intellektualitás egymást erősíti. Emlékezetes módon felel rá a szent szövegekre, az európai keresztény kultúrkincs maradandó darabjaira. Egy jellegzetes hangütés ezzel kapcsolatban: „Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm, mondtam, / hűvös hűvös keze az én vigyázásom, bólintottam, / a pásztorom az Uram, mondtam és hallgattam, / álmaimból végképp felriadtam, szóltam." (op. 2.) A 74.-ben József Attila Légy fegyelmezeW.-téXe felszólítása épül bele a szövegbe, miközben egyfajta szép összegzésnek is tanúi lehetünk. „...Harasztgörgető munkás vagy te is. Ne szégyellő bevallani, / ennyire, nem többre futotta / erődből. Ha eljutsz a haraszt- / égetőhöz, kérlek, emeld meg gyönyörű kalapod — ))". A már említett repetitív jelleg sokszor erősíti a közlendőt. A legszemléletesebb példa a 7. sz. zárójelvers, amelyben a „Sűrű hajlongások közepette, nagyon, nagyon udvariasan" ismétlődik az elejétől a végéig, egy apró változtatással. Monoton és ritmusos, belénk sulykolja mondandóját kivételes erővel, miközben egy jellegzetes emberi gesztust nagyít föl. A 11.-ben is rokon a költői 95
