Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 9. szám - Turi Tímea: Majdnem mindig kényszerhelyzet: Térey János: Protokoll

balesetben, megint csak emlékeztetve arra, hogy a tragédia mindig véletlenül érkezik, ezért érkezésétől mindig félhetünk.) A Protokoll kettős befejezése is emlékeztet kissé a Mizantrópra: Moliére-nél a megcsömörlött Alceste a darab végén kivonul a társadalomból, szó szerint, a sivatagba indul, ám az utolsó szavak filantróp barátjáé, aki utána ered, hogy lebeszélje csacsi- ságáról. Ám nem véletlen, hogy a színházi előadások gyakorlata az utolsó sorokat ha nem is hagyja el teljesen, de gyakran elbizonytalanítja: az embergyűlölet és a társasági élet együttes drámáját nem is igen lehet egyféleképpen lezárni. A két befejezés - Alceste vérkomoly kivonulása, és a hitetlen kacaj, hogy ez mégsem lehetséges - csak egyszerre érvényes. Hasonlóan van ez a Protokollban is: az egyik változatban a várt szerelemmel való közös kivonulás ugyancsak a természetbe, a másikban ugyanez a kivonulás, immár egyedül - de épp az előző befejezés miatt a beteljesült szerelem majdnem-lehetőségével -, egyfajta beteljesült magánnyal. Ami a két variációban közös, az a természet tobzódása: miközben a regény tele van a háziasított természet képeivel (Mátrai apja füvészkerti főkertész volt), mindkét befejezésben ott a mindkétszer egyaránt álomszerű felszólítás: „Viruljon négy irányban zöld özön." (400., 401.) A kivonulás imagi- nárius tere, ami Moliére-nél még a riasztóan puszta sivatag képe lehetett, ma már csábítóan dús vadon és távlatokat sejtető magaslat, de sejthető: változatlanul imaginárius.

De térjünk vissza, ismételten, az ismétlésre és a másolatra. A Protokoll ugyanis nem csak a felső középosztály életéről szól, és nem csak azért, mert „a társaság" valahol a társadalomnak a képe, azzal együtt is, ha az elit megvetően elhatárolódik a társadalom egészétől. Ahogy a felejthetetlen metró-utazás monológját olvassuk: „Én rettegem a téli szaunákat, / A gőzfürdők sűrű emberszagát; /[...] Bacilusgazdák ezer telepét, / A népemet és az emberiséget, / Ha viharvert, ha büszke: rettegem, / Nem az országot, hanem csak lakóit; / Lakói egy részét. Hogy pontosítsák: / Lakói 98 százalékát. / Fáraszt a Harmadik Köztársaság." (89.) Az elhatárolódás, az elkülönülés, az elzárkózás vágya, ezzel összefüggésben a szolidaritás eresztékeinek lazulása: korrajz, és szélesebb körű, mint csupán az elegáns éttermekbe járó gazdag rétegeké. A másolatok és az ismétlések fel-feltűnő képe a Protokoll mint korrajz vállalkozását is árnyalják; emlékezetes jelenet a galériákkal zsúfolt Fáik Miksa utcában a hamisítvány festmények eseménnyé tett égetése. A művészet azonban nemcsak művészeti minták, de mondjuk ki: az élet utánzása, másolása is, és a másolás nem feltétlenül másodlagos. A nonfiguratív blöff-festő, Burány az egyik legellenszenvesebb figura Mátrai és barátai szemében, míg Mátraira különösen nagy hatást tesz az Orpheusz és Euridiké „görgő testek hátán és hasán" zajló opera-előadása, ami egyrészt utánozza Mátrai életét (a színpad díszlete Mátrai életének egy díszletét idézi), másrészt meg is előlegezi azt (később Manhattanben tűnik majd mindenki „élő hengerének). Nem mintha lenne jelentősége az időbeli előttnek és az utánnak: minden, ami eljön, egy már megtörtént ismétlése, csak egyre fakóbb, ahogy Jeruzsálemben is szembesülni kell azzal: „Ahol mi... Evelinnel andalogtunk: / Ott nincs átjárás. Az utat elállták." (157.) Mégiscsak az egyre kevésbé azonos, csak majdnem-megidé- ző ismétléseken keresztül lehet közünk ahhoz, amiről a másolat készül, ahogy egy kiskatona mondja Izraelben: „Féltem a zsinagógát Askelónban: / Jól ismerem, mert a makói templom / Másolata, megszólalásig. És ha / Féltem, Makót is féltem Askelónban." (145.) A másolatoknak azonban nincs mindig eredetijük - erre példa a Műegyetem hajdan lebombázott, majd eredeti nélkül újraalkotott, ám egymásra is hasonlító szobrainak leírása. A művészet, ha másolat, előbb-utóbb szimulákrum lesz, hiszen eredetije elkopik és benne él tovább. Akárhogy is, a Protokoll korunk másolata, és ha féltjük, magunkat is féltjük benne.

(Magvető Kiadó, Budapest, 2010)

94