Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 9. szám - Borcsa János: Nézőpontok és horizontok új Markó-szonettekben: Markó Béla: Tulajdonképpen minden
drip" tücskökben, bogarakban, madarakban alszik, illetve hogy „nem vidám rigók énekelnek", s ezt azáltal lehet magyarázni, ha a logikának mint tudománynak az ismert folyamatait megfordítja. így pedig magát a létrejövő eredményt rendeli hozzá eredetéhez, s nem az eredetből eredezteti azt, illetve a birtokviszony két tagját, a birtokost és birtokát cseréli fel. Eszerint lehet rigója az énekeknek, szúrós méhe a zümmögésnek, kisfiúja az ébredésnek, valamint kertje a feltámadó szélnek ama lírai logika szerint, amelyet a Nyári egész című szonettben követhet az olvasó. Más megvilágításban azt mondhatjuk, hogy ezzel az eljárással a költő az elvonttól térít vissza a konkréthoz ( zümmögés - méh), illetve az eredményben láttatja az eredetet, vagy az okozatban az okot. Nézőpontot változtatva, a felnőttét a gyermekire váltva például („szúrós méhe van a zümmögésnek"), vagy logikai szaltót hajtva végre („kertje van a feltámadó szélnek"), váratlan megvilágításba helyezhetők a logika mint tudomány által szentesített viszonyok is e vers tanúsága szerint. A nyárról alkotott képzetünket teszi ezáltal teljesebbé a költő, azaz így válik indokolttá a választott, s kezdetben önkényesnek tűnő verscím: Nyári egész. Az új Markó-szonettek másik attribútuma, mondottam, a plasztikusság. Egész metaforasort alkot a tavaszi kertről elégikus versében, az És hányszor még? címűben egy virágzó aranyeső látványából kiindulva (aranyeső-virág - darázs - lángolás - zápor - parázs - láng - tavasz-darázs - fullánk), de ez a látvány a személyes idő múlásának gondolatával szembesíti a lírai ént („Hányadik már ez az aranyló zápor?"), illetve ezzel kapcsolatos érzéseinek is hangot ad: „halálra mar, / kering fölöttem, ujjong, szerteszáll / a sok fullánk a szélben: itt a nyár". Ez esetben az „itt a nyár" kijelentés némiképp egy kisajátíthatatlan Petőfi-mondat, az „eliramlik az élet" jelentéskörét idézi fel az olvasóban, de nem lehet nem gondolni József Attila egyik, szintén nagy mondatára („ betelik nyaram"), habár ez inkább általános jellegű, s nem annyira személyes és véglegesen lezárt tartalmú, mint a nagy elődé. Látható, mind a gondolati szféra bonyolultságának érzékeltetése, illetve új csapások vágása által, mind a képes beszéd lehetőségeivel élve, Markó valóban az „egész", a „minden" iránti igényt kívánja fenntartani verseiben, amit különben maga a köteteim is előrejelez: Tulajdonképpen minden. Mindössze (!) erre törekedhet a költő, akár oly kis lírai műfaj következetes művelőjeként is, mint a szonett, amelynek láthatára a tenger kékeszöld végtelenségét is befoghatja. Motívumként legalábbis - a kert vagy a szerelem mellett - a tenger van jelen kiemelten e szonettkönyv verseinek egész sorában, amit például „görög víz görög hullámai"-ként jelenít meg a költő. A lírai énnek erre alkalmat egy sétahajózás ad, amelynek megjelenítése során a választott tengermotívumot egyéni érzelmi-gondolati rétegek hozzáadásával gazdagítja. Ez a „fehér lángú, végtelen hajóút" ugyanis az egykori gyermeki képzelet visszaszerzésére kellene hogy alkalmas legyen, hogy a régi színes képek ébresztése mellett az „ismét legyőzhető rémek" biztonságérzetével is felvértezze a lírai alanyt (Üres tenger). Másutt az ember önmagához való visszatalálásának gondolatával gazdagodik ez a motívum (Görög tál), mivelhogy mindenféle álcát elrejt a víz, s csak ezáltal maradhat tisztán önmaga az egyén. De metafizikai értelmet is hozzárendel ehhez a motívumhoz a költő, amikor az emberi sorsról elmélkedik, amelyet valamely isteni erő határoz meg a vers gondolati tartalma szerint, úgy formázva, s majd forgatva kezében teremtményeit az Isten, mint homokká őrölt szilárd anyagot az őselem, a tengervíz (Reggel a Fekete-tengeren). Nem ritka viszont az az eset sem, hogy a kert- vagy tengermotívumot megtartva benső érzelmeiről szól, azaz az előbbiekkel összefonódik a szerelmi tematika. így találkozik a belső és külső végtelen akár egyetlen versben, az eleve és szigorúan határolt, korlátozott terjedelmű szonettben is (Anna fénye, Világít minden stb.). Külön verset szentel Markó az általa választott műfajnak is különben, A szonett meghódítása címűt. Allúzióval élve a rövidtávfutó atléta dilemmáit jeleníti meg ebben, aki egy „változatlan táv"-val szembesül mindig, akár a szonett művelője a változtathatatlan keretekkel és kötöttségekkel, kérdései az eredményre vonatkoznak, arra, hogy ellenfeleinél s önmagánál képes-e jobb - rövidebb - időt elérnie. A dilemmák sorjázása után aztán elhangzik a verszáró, s egyszersmind súlyos kérdés a lírai én részéről - amely egyúttal önmegszólításnak minősül -, hogy az, aki az eleve adott táv befutásának idejét akarja újból és újból lerövidíteni, hogyan viszonyul véges életének adottságához: „S azért vajon mit adnál, / hogy mind lassabban töltsd ki sorsodat?" A szónoki kérdés egyértelművé teszi, hogy a vers avagy a sors bír-e nagyobb téttel a lírai én számára, hogy tudniillik a szonett „meghódítása" együtt jár-e a személyes sors betöltésével... Egy 90
