Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 7-8. szám - Gyáni Gábor: Jövő, aminek van is, nincs is múltja
Gyáni Gábor Jövő, aminek van is, nincs is múltja A 19. század egyszerre volt a túlzó múltba tekintés ideje (ne feledjük, ez a historizmus kora) és a magabiztos jövőbe látást tartósan megalapozó időszak is egyúttal. Elég, ha ezúttal Marx prófétikus látomásaira gondolunk e helyt, amiket a tudományos előre látás magabiztosságával vetett papírra és hagyott hátra a német gondolkodó 20. századi utódai sajnálatos okulására. A jövő alakulásának biztos ismerete a pozitív tudásból, a racionális megismerésből táplálkozik, amely optimizmust sugall. Az ebből a szellemi forrásból fakadó határtalan emberi tettre készség kezeskedik azután azért, hogy a jövő alakulását nemcsak befolyásoljuk, hanem - a társadalmi törvényeket meg- és felismerve - helyes ideáljainknak megfelelő irányba előre meg is határozzuk. A 20. század nagyrészt éppen ennek az akkori „jövőbe látás"-nak az önbeteljesítő próféciájaként alakult úgy, mármint olyan borzalmas módon, ahogyan azt a mából visszatekintve regisztrálhatjuk. Óvakodni kellene vajon ezek után a pozitív és különösen a túl erőteljesen vizionált jövőképektől? Részben igen, részben nem. Egy valami látszik csupán biztosnak: az utópikus próféciák tudományos megalapozottságának dogmája éppoly veszélyes illúzió, mint amilyen terméketlen - Nietzsche mélyenszántó diagnózisa szerint - a történelem mértéktelen tanulmányozása.1 A jövő mohó birtokbavételének vágyától sarkallt 19. és 20. század azt a meggyőződést tette magáévá, hogy azért érdemes vizslatni a múltat a jövő (és a jelen) érdekében, mert le lehet belőle vezetni a jövendőt. Hevesen bírálja ugyanakkor ezt a jellegzetes szellemi beállítódást az a Kari Popper, ebben az értelemben a 20. század Nietzschéje, aki múlt és jövő ilyetén összekapcsolását kifejezetten a historicizmus számlájára írja: „A történettudománynak az a fajtája, amellyel a historicista azonosítja magát, nemcsak visszafelé néz a múltba, hanem előre lát a jövőbe is" azért, hogy „a hatóerőket és - legfőképpen - a társadalmi fejlődés törvényeit tanulmányozza. "2 A popperi értelemben vett historicizmus, amely elüt a 19. századi történetírói historizmustól3, nem fatalista azonban, mivel az a jövő, amit előrevetít, korántsem független az emberi beavatkozástól, nem olyan tehát, mint a vallás (mindenekelőtt a keresztény, a katolikus) üdvözülés tana. A historicizmus, ellenkezőleg, cselekvésre késztető szellemi 1 Friedrich Nietzsche: A történelem hasznáról és káráról. Akadémiai, Bp., 1989. 37. 2 Karl R. Popper: A historicizmus nyomorúsága. Akadémiai, Bp., 1989. 65-66. 3 A historizmus kifejezés értelméhez vö. „Popper értelmezésében a historicizmus annak eredménye, hogy a félreértett, természettudományokban szokásos kognitív eszményeket a történetírásra alkalmazták - hasonlóképp félrevezető módon. Ezzel szemben a »német« historizmus mindig is elítélte az efféle transzpozíciót, legyen az apriorizmus (mint Hegelnél), pozitivizmus (mint Buckle esetében), vagy e kettő kombinációja (mint Marxnál és Toynbee-nál). Ebből a szempontból a (német) historisták akár versenghetnének is Popperral a historicizmus elvetésében". Frank R. Ankersmit: A historizmus. Szintézis-kísérlet. Aetas, 2003/3—4.189-190. 3
