Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 7-8. szám - Gyáni Gábor: Jövő, aminek van is, nincs is múltja

erő, tekintve, hogy a „legtöbb historicista nagyon határozottan vonzódik az »aktiviz- mushoz«", amely a törvényként felismert folyamatokat erősíti. „Kizárólag azok a tevékenységek ésszerűek, melyek illeszkednek a küszöbön álló változásokhoz, s előmozdítják azokat." Nem csoda, fűzi hozzá Popper, hogy historicista felfogás szerint: „A társadalmi bábáskodás az egyetlen tökéletesen értelmes tevékenység, mely elébünk tárul; az egyedüli tevékenység, mely tudományos előrelátásra épülhet. "4

Azoknak, akik átélték a 20. századi diktatúrák valamelyikét, különösen a bolsevista rendszer kelet-európai regnálását, nem kell túl nagy képzelőerő ahhoz, hogy Popper kritikai megállapításában igazolva lássák valamikori tapasztalataikat. A jövő jegyében folyó, pontosabban a jövő egy meghatározott vízióját alátámasztó (anticipáló) élet és emberi aktivitás számított ekkoriban egyedül legitimnek. A kommunista blokk országaiban ez a látomás a tudományosan megalapozott, a marxizmus-leninizmus ideológiája által tételszerűen lefektetett törvényekben testet öltő társadalmi fejlődés jövőbe vezető útja volt. Az ellenállhatatlan hatalmi szóval és erővel sulykolt említett kizárólagos érvényű jövőképnek rendelődött alá akkoriban minden élő és holt dolog, ez szabott egyedüli irányt a jövő érdekében végzett mindenfajta ténykedésnek. A jövő így biztosított uralma a jelen és persze a múlt felett egyaránt, amely a náci Németországban is feltétlen ideológiai diktátum volt akkoron, súlyos dilemmák forrása ma, amikor a jövő tervezhetősége, a jövő várható kihívásaira való érdemi felkészülés kérdései legalább olyan sürgető igénnyel vetődnek fel, mint történt ebben a nem távoli múltban.

A probléma kulcsmozzanata, hogy a jövő, mint ami megjósolható, vagy legalábbis befolyásolható (ha talán nem is határozható meg), mennyiben a múlt (és részben a jelen, amely szüntelenül múlttá alakul) folytatása, vagy annak éppen a kiteljesülése. Azaz: milyen mértékben következik valamely múltból a jövő? Az e kérdésre adott válasz dönti el, hogy mit gondolhatunk valójában a jövőről, és mi módon célszerű alakítani a jövővel kapcsolatos elvi és gyakorlati beállítottságunkat.

E problémának volt jeles elméletalkotója Reinhart Koselleck, aki szerteágazó történetfilozófiai munkássága java részét szentelte annak, hogy konkrét történeti anyagon bizonyítsa a jövőképek (és a múltképeknek mint a jövőt illető elképzelések mindenkori előfeltételének) történetileg változó természetét, továbbá a kérdés különleges bonyolultságát mai körülményeink között. Érdemes vázlatosan nyomon kísérni Koselleck egyik-másik gondolatmenetét.

Koselleck meggyőzően mutatja be, hogy az az ősrégi toposz, amelyet - hellenisztikus minták nyomán - még Cicero alkotott, nevezetesen, hogy história magistra vitae, mi módon szorult mindinkább háttérbe a kora újkor századaitól kezdődően azáltal, hogy a modemitás kitört a korábbi időbeliség folytonosságából. Tocqueville-t idézi e váltás egyik pregnáns megszólaltatójaként. „A múlt már nem világítja meg a jövőt, az emberi szellem sötétben tapogatózik. "5 Tocqueville a francia forradalom utáni kor megértésének a nehézségét ecsetelve vetette papírra a fenti megállapítást. „Ez az új társadalom, melyet bemutatni szándékoztam, s melyet

4 Karl R. Popper: i. m. 69.

5 Reinhart Koselleck: História magistra vitae. A toposz felbomlása a mozgásba lendült történelem újkori horizontján. In: Uő: Elmúlt jövő. A történeti idők szemantikája. Atlantisz, Bp., 2003. 51.

4