Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 9. szám - FALUDY GYÖRGY CENTENÁRIUMÁRA - Fried István: Egy évszázad Faludy Györggyel

ha - mondjuk így - szöveghűségre kényszerül. Másrészt a Polgár Anikó által is idézett fordítói és világirodalomra vonatkozó elveihez volt és marad hű költőnk, fordításaival a sti- láris eleganciának és a költői szépségnek kívánt hódolni, nem pedig a tartalmi pontosságnak. (Itt azonban gyorsan meg kell jegyeznem, hogy messze nem Faludy „megoldásait" vélem az egyetlen járható útnak a fordítást tekintve, pusztán azt hangsúlyoznám, hogy Faludy „olvasatai" az eddigieknél jóval több méltánylást és - ha úgy tetszik - filológusi-elemző figyelmet érdemelnének, méghozzá lehetőleg olyan vagy ahhoz hasonló módszerrel, ahogyan Polgár Anikó a Catullus-átültetésekről értekezett.)

A Faludy-líra efféle beiktatása a magyar líratörténetbe azonban várat magára, másképpen fogalmazva, az (ön)életrajzi olvasattól, a „legendádtól ellépő, összehasonlító vizsgálatokra igény és szükség mutatkozna. Ugyanis az már tudható, hogy a Faludy-líra meglehetősen egyéni utat járt be, a német eredetű „használati líra" (Gebrauchslyrik) jelenléte az 1930-as esztendők magyar költészetében meglehetően széles körűnek mondható, magam József Attila ide vonatkoztatható verseiről már szóltam, s akár a német forrás jelentőségét hangoztatva (Kástnertől Brechtig), akár József Attila közvetítését figyelembe véve, az 1930-as évek Faludy-lírája megteremtette azokat az alapokat, amelyekre később (legalábbis részben) épített. A másik kérdés ahhoz hasonlóan vethető föl, ahogyan Polgár Anikó a fordítói magatartásból kibukó doctus-vonásokat emlegeti, a Catullus-átültetések esetében meglebegtetvén a doctus-magatartás ironizáló megjelenítését is, mely egyben a babitsi, nyugatos fordítói ideál megkérdőjelezését is maga után vonhatja. S míg az ún. „eredeti" versek esetében (főleg a Faludy-pálya első korszakában nincsenek markánsan megjelelölt határvonalak az átköltés, a fordításként elfogadható és az ún. eredeti alkotások között, s ez tág teret nyit a játékosságtól mentes „misztifikációnak", mint azt a Német zsoldosdal bizonyítja, de ebbe a körbe vonható a „Villon"-kötet is, hiszen a tűnt idők dámáiról szóló vers, a nagyon brechti „kalózok-szeretője"-song és a Testamentum lényegében egyazon hangon szól, mindegyik árulkodik költőjük világirodalmi „dialógus"-áról, a zsoldosdal utalásai a 30 éves háborút idézhetik meg, kortársi szleng és doctus megszólalás összejátszik a Testamentumban) nem fukarkodik a beszélő a kultúra múltjának új keretbe foglalásával, az átültetések esetében a meglehetős tudatossággal kezelt anakronizmusok térítenek el a korhűség illúziójától, régi és jelenkori egymásra olvasásával részint egy vers, egy magatartás időtlensége példázódik, az anakronizmusok által keltett feszültség az irónia felé lendíti ki az előadást, s azt sugallja: csupán kortársi és személyes (világ)irodalom létezik. Aligha szükséges említenem, hogy igen vitatható ez a nézőpont, normává, általánossá aligha volna tehető, viszont éppen vitathatóságával robbantgatja a mindig megmerevülni készülő kánont, az automatikussá váló alkotásmódot. Visszatérve a műveltségben léthez, feltétlenül tudomásul veendő és becsülendő az a versek által vívott küzdelem, amely korántsem egy elavult műveltségeszmény őrzéséért folyik a Faludy-életműben, noha nemegyszer Don Quijote-i az az elszántság, amely az olvasás, az olvasottság, a tudás, a szakmaiság, használjunk nagy szavakat: az európainak hitt, képzelt, vallott, minősített műveltség érdekében zajlik. Kitérőképpen annyit: Don Quijote talán képzelődik, rosszul ítéli meg lehetőségeit, ettől azonban ideáljai nem lettek kevésbé nemesek, céljai tiszteletre méltók. Olyan tragikus hős La Mancha lovagja, akit kortársai komikusnak tarthatnak, mert a prózai korra megfakultak az eposzi, a románcba illő hősök, létezésük nem kaphat józan indoklást, ám archetípussá válva az irodalom, a kultúra, olykor a történelem évszázadai tragikussá nemesítik alakját, hiszen nem a sikerre ítéltség, nem az érvényesülés, nem az anyagiak és nem a talmi hírnév érdekében szállt síkra, hanem mert elve volt és meggyőződése, mert a vereség (biztos? bizonytalan?) tudatában sem mondott le a megvívandó küzdelemről.

50