Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 9. szám - FALUDY GYÖRGY CENTENÁRIUMÁRA - Fried István: Egy évszázad Faludy Györggyel

Talán Faludyék nemzedéke (1900-ban született Márai Sándor és Szabó Lőrinc, 1901-ben Németh László, 1902-ben Illyés Gyula, 1905-ben József Attila és Cs. Szabó László, az előttük járók az 1880-as esztendőkben látták meg a napvilágot: Babits 1883-ban, Kosztolányi 1885-ben, Tóth Árpád 1886-ban) volt az utolsó - nemzedékként -, amely olyan természetességgel élt a műveltségben, hogy sosem csak „valamihez" olvasott, hanem olvasmányai révén igyekezett „belakni", meghitt otthonná formálni, létezéssé alakítani a magyar és a világirodalmat: többük számára a fordítás nem csupán (vagy nem elsősorban) pénzkereseti lehetőség, a megszerzett nyelvtudás segítségével futólag elsajátított ismeret, nem jólértesültség, még kevésbé irodalmi divatokhoz illeszkedés, hanem hozzájárulás az (irodalmi) önismerethez, a saját hang-magatartás fölleléséhez a magukévá élt-birtokolt szemléletet alakítandó, távol minden (filológusi, ítészi) egyoldalúságtól, még távolabb a részismeretektől, a specializálódástól. Hanem az ókortól a jelenkorig ívelő, állandóan megújuló „világnézet", kultúrafelfogás, reagálás a tűnő jelenre, szüntelen visszatérés a múltból kinyerhető tanulságokhoz: a jelen konstrukció felől tallózás a múltban, amely nem holt anyag; Goethével szólva, bevésett forma, amely élve alakul, fejlődik. Hadd emlékeztessek arra, hogy Szabó Lőrinc Örök barátainkba, Illyés Gyula vállalkozása, A francia irodalom kincsesháza, Márai tájékozódása Proust, Joyce, V. Woolf, illetőleg a bécsi századforduló írói (Altenberg, Schnitzler stb.) körül, József Attila viszonylag kevés számú, de annál jelentősebb műfordítói oeuvre-je, Németh Tanú-projektuma mellé Faludy Test és lélekje állítható, ez a merész és szabálytalan kezdeményezés a világlíra magyarítására, magyar verssé tételére, egy „ízlésforma" elfogadtatására. S itt nem az a lényeges, hogy az ún. tartalmi-formai hűség „idealizáló" követelményeinek mennyire felel meg a Faludy-átköltés, és talán még az sem elsőrendűen fontos, hogy újra olvashatjuk a Faludy-líra „eszköztárát" a különféle fordításgyűjteményekben. Talán arra volna érdemes jobban odafigyelni, mily természetességgel, egészen magától értetődően foglalnak helyet több évezred művelődési-irodalmi- művészeti tényezői, jelenségei, alakjai, művei ebben a lírában (s a sűrű és népszerű író-olvasó találkozók alkalmából tapasztaltak szerint: az életben, a hétköznapokban); mennyire rakódik össze egyetlen műveltségben létté több évezred megannyi humaniorája anélkül, hogy konzerváló erőként ellenállna a friss benyomásoknak, új idők új dalainak, egy másféle tájékozódásból érkező és a jelen művelődésben ható jelenségként elkönyvelt műveknek? Ide azonban a Polgár Anikó által elemzett fejtegetéseknek még egy eleme kívánkozik: a Faludy-líra és -élet-mű (emígy kötőjelesen) meg a „populáris kultúra" összetalálkozásának eseménye. Ehhez a kérdéskörhöz kétfelől közelíthetünk:

1. Ugyancsak Polgár Anikó emlegette a chansont, s amiképpen leírta, ez egyben utalás „eredetére", a népszerű francia énekelt dalra, amely egyszerre költészet és zene, és amely kabarékban lelt otthonra, hogy aztán az előadóművészek révén koncerttermekben hódítson: Edith Piaitól Yves Montand-ig, Marlene Dietrichtől Lucienne Boyer-ig adott mintát egy élet-esemény, hangulat, (költői) pillanat, egy „minidráma" megörökítésére, az „örökzöld" egy változatának megteremtésére. A magyar (és Magyarosodó) kabaré a XX. század elejétől szintén létrehozta a maga változatait, a költőiebbet (amely olyan szerzőket nevezhet meg, mint Ady Endre, Babits Mihály, e téren a náluk semmivel sem kevésbé értékes Szép Ernő), valamint a kevésbé költőit, a szatirizálót, a kupiét, amelynek többek között Gábor Andor, Heltai Jenő volt a mestere. A XX. század magyar zeneszerzői közül Kálmán Imre, Szirmay Albert, Buday Dénes neve kívánkozna elsősorban ide, de aligha szabad megfeledkeznünk Reinitz Béláról, akinek Ady-dalai nem csupán az Ady-versek népszerűsítéséhez járultak hozzá, hanem a chanson magyarországi történetéből sem hagyhatók ki.

A megzenésített Faludy-versek egy része ebbe a csoportba sorolható, az utóbbi évtizedek „beat"-esített darabjai a változó zenei ízlést, a fiatal (és már nem olyan nagyon fiatal) nézők-hallgatók megváltozott zenei, zenehallgatási szokásait veszik figyelembe.

51