Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 9. szám - Dobás Kata: Arany unalom (Az unalom költői hagyományának továbbélése Lövétei Lázár László költészetében)
Végezetül szót kell ejteni a Lövétei-versek nyelvszemléletéről is, amely az eddig elmondottakra egyfelől együttesen jellemző, másfelől a nyelv, ahogy azt a tanulmány elején is említettem, az egyetlen lehetséges benne-létként is értelmezendő. Kosztolányi Dezső, aki nyelvszemléletében erőteljesen kapcsolódni látszott mind kora filozófiai irányzataihoz (dekadencia, Nietzsche), mind a romantikához köthető nyelvfelfogáshoz,26 úgy vélte, hogy a nyelv nem leírásra használható, s így nem eszköz, hanem maga is alakító része a gondolkodásnak; Lövéteinél ez már egészen odáig fokozódik, hogy a leírások számos esetben elmaradnak.27 Az elbeszélt nyelv/világ megváltoztathatatlansága miatti és az ebből fakadó unalom révén lehet Lövétei költészetét párhuzamba állítani Kosztolányi kései verseivel: „ Csak oly unott ne volna minden, / a jó, a rossz, amit a sors hoz. / Ennen-sebem is úgy tekintem, / akár egy esetét az orvos" (Már megtanultam).28 Ez a modernséghez, Lövétei esetében pedig a posztmodem léthez köthető szemlélet teljes mértékben elveti és kizárja kelléktárából a haladás eszményét. Mivel pedig ez utóbbi elképzelhetetlen, s még igényként sem tételeződik, a Hétköznapi zsoltár versben ez a közhelyszerűséggel kapcsolódik össze: „Megint ugyanaz van: a tegnapi élet... / Milyen profi módon utálsz ki, Uram! / Lehet, hogy unod nagyon ezt az egészet? / Hogy ennyire közhely a földi utam?..." Azaz az Első eclogában hiába a jelenkorra tett megjegyzések („ronda korunk"), majd ennek a Pásztor általi feloldása („mégsem olyan rossz, hogy berezeljünk"),29 mindezt mégsem lehetséges hanyatlásként megítélni, hiszen leginkább a változatlan, sőt, a megváltoztathatatlan lét mutatkozik meg a leírt és felvállalt közhelyekben, ami immáron az újat mondás igényét is kiiktatni látszik. Ez természetesen nem új keletű jelenség Lövéteinél, a korábbi versekben is jelentkezett már ez a megfontolás, a Rükverc címűben például a rákmetaforika miatt értelmezhető úgy a költői megszólalás, mint egy folytonos, oda-vissza mozgó játék, amelyben a lírai én csupán a folyóparton üldögélés „munkáját" szeretné elvégezni, azaz először a szórakozást és a szemlélődést, majd a rák mozgását követve kipróbálni az önmagába forduló és végtelenített mozdulatot; a feltételes mód ugyanakkor jelzi, hogy mindez nem a jelen állapota, hanem csupán egy majdnem olyan: „Először csak szórakozni vágyásból / üldögélnék a folyóparton. / Aztán pálfordulássá fajulna a dolog: / előttem épp egy rák mászkálna FÖL és ALA. [...] Lenne egy szendvicsem, / azt még megenném, / majd gyakorlatban is kipróbálni! / S a folyóparton temetnének el. "30 Tehát a költői nyelv csak a „féle"-ségben képes a vállalt örökség továbbvitelére, s az ilyen irányú törekvések félig-kudarca is unottságba fulladhat - mert ez a folytonos szándék valóban körkörös mozgást eredményez, vagyis önmagához tér vissza folyamatosan, s ezért megváltoztathatósága kérdéses. A lírai én beszéd szintjére emelt kudarca persze az olvasói pozícióból cseppet sem tűnik annak, s ezen a metaszinten a kudarc poétikájának is tekinthető. Ez utóbbi produktív aspektussal is rendelkezik, hiszen 26 „Kosztolányi nyelvszemléletét viszont éppen a romantikusokétól lehet származtatni. Idegennek érezte magától az Arisztotelész, vagy akár Augustinus nevével is fémjelezhető jelelméleti hagyományt, amennyiben kizárta annak a lehetőségét, hogy létezik a különböző nyelvekhez képest elsődleges jelentés. Augustinus úgy vélekedett, hogy a szavak és a gondolatok között önkényes, megállapodásszerű, a gondolatok és a dolgok között ellenben egyetemes és természetes a kapcsolat. Kosztolányi felfogása a romantikusokéhoz állt közelebb, akik »Urfaktum«- nak fogadták el a nyelvet - akár Istentől eredeztették, mint Hamann, akár az ember elmélkedő képességének, a »Besonnenheit«-nek forrásával azonosították, mint Herder, akár a nemzeti »Geist«-ből eredeztették, mint Wilhelm von Humboldt. [...] A romantikus szemlélet késztette az Esti Kornél szerzőjét arra, hogy kísérletet tegyen az esztétika s az etika szétválasztására, mondván, hogy a hasznosat magamért, a szépet önmagáért kedvelem." Szegedy-Maszák Mihály: Kosztolányi Dezső. Pozsony, Kalligram, 2010, 530-531. 27 Vö. pl. Névadás öröme című vers, ahol éppen a névadás révén véli körülírhatónak a tárgyakat. 28 Kosztolányi Dezső Összes versei I., s. a. r. Réz Pál, Budapest, Szépirodalmi, 1984, 581. 29 Lövétei, i. m., 106. 30 Lövétei, i. m., 29. 11
