Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 9. szám - Dobás Kata: Arany unalom (Az unalom költői hagyományának továbbélése Lövétei Lázár László költészetében)

amiből Lövéteinél leginkább egyfajta megváltoztathatatlan lét bomlik ki. Ez már nem az eddig megszokott „belső beszéd", de az egyik legújabb, Ecloga-féle címet viselő költemény - azon túl, hogy a saját kötetre utal - arra hívja fel a figyelmet, hogy a régmúlthoz köthető versformának az újraírása, illetve folytatása itt sem járhat maradéktalan sikerrel.15 A szövegek alaphelyzete az el-, illetve kivonulás cselekedetéhez köthető: a Költő kijön a könyvtárból, a Tékából (ahol Vergiliust olvasott) a Pásztorhoz/Vadőrhöz, aki a kecskéket őrzi. Ha ironikus is a Pásztor által mondott versszöveg, az a költészet, az a beszédforma, amelyre a Költő áhítozik, valójában a Pásztornál van, s nyilván nem véletlenül a lustasággal kapcsolódik össze: „PÁSZTOR Jól tetted, ha leírtad, amit gondolsz az egészről - / én, amilyen nagy lusta vagyok, csak fújom a sípot. "16 A Költőként szerepeltetett Laci bácsi tehát éppen erre a mindennemű kiterjedéstől (beszéd, idő, hely) mentes állapotra vágyik, amely a költészet szintjén mégis produktívnak bizonyulhatna (ha nem lenne mindez csupán ál- és -féle): „KÓLTÓ Hagyjuk az álmot... / egész nyáron bőven jut időnk rá: / néhányszor kijövök majd hozzád, s tátom a számat... "17 Tulajdonképpen ez vezethet minket tovább azokhoz a szövegekhez, ahol az unalom egyfajta (félig) vágyott, de el nem érhető állapottá lép elő.

Ezek a kvázi hiányversek már szorosan összefüggenek az Arany János által képviselt költői hagyománnyal; e költemények azonban nem a 19. században virágkorát élő nosztalgia érzését verselik meg, hanem azon költői pozíció megteremtésének a vágyával egyenlők, amelyből a vers zökkenőmentesen beépülhetne az irodalmi hagyományba. S mivel nem képes, a saját versbeszéd megteremtésével szükségszerűen együtt jár valamilyen elveszejtés is. (Ezért nem elsősorban a romantikus töredék fogalma dominál a töredékeimmel illetett versekben, hanem ez az irodalmi hagyománynak a töredékes továbbvitelére utal.)18

Két Arany-verset érdemes itt röviden felidézni, melyekhez Lövétei ezen típusú költeményei kapcsolódni látszanak, s a fent említett hiányt, továbbvihetetlenséget példázzák: „Híves, borongó őszi nap; / Beült hozzám az unalom: / Mint a madár, ki bús, ki rab, / Hallgat, komor, fázik dalom. / Mit van tennem? olvasni tán...?"; „Függ már szögén a hárfa; -/ Kapcsos könyvem bezárva / Mint egy koporsó, t Ujjam nehéz a húron, / A verset únva írom: / Ez tán utolsó. / Mi haszna is, mi haszna / Kél egyhangú panaszra / Belőlem a dal? / Még majd szememre lobban: / »Közöld, ha ily bajod van, /Az orvosoddal!...«"19 A lírai én kérdései e szöveghelyeken (az unalom és az olvasás összekapcsolásán túl) kifejezetten összecsengenek az Árkádia-féle kötetben Lövétei által utolsó helyre tett, s egy Arany-mottót is felhasználó, Recjuiescat... című költeménnyel: „de vajon mit tudnék csinálni jobban? / vagy akkor is így röhögnék kínomban? (...) s kihez szaladnék majd a sok bajommal? / hogy oldozzonfól »de most azonnal«?"20

kortárs magyar lírából, azt is mondhatnám, hogy teljesen szűz területről van szó, lehet pionírkodni. Tudok kaszálni, lóval-ekével szántani, fuvaroztam az erdőből lopott tűzifát (eladásra is!), pucoltam tavasszal a juhok körmét, miért ne tudnék tehát eclogákat írni - természetesen fölhasználva az utóbbi évek költészetének eredményeit is. írok majd szép, világtól elvonulás, »mizantróp« hexametereket (»Úgy megutáltam az emberiséget, mint a puliszkát!«), fuvaros-pásztoros, halász-vadász-madarászos verseket és egyebeket." Demeter Zsuzsa: Székelyloktól Szahalinig - Interjú Lövétei Lázár László költővel. Helikon (Kolozsvár) 2008/21.

15 „[...] írni ilyen kis ecloga-félét, / vagy le se szarni: / ülni a fűben, majd elegánsan / visszavonulni" Lövétei Lázár László: Ecloga-féle. Bárka, 2010/2., 3.

16 Lövétei, i. m., 106.

17 Uo., 103.

18 Levéltöredék vagy Két töredék. Vö. 11. lábjegyzet

19 (Arany János: Ősszel - 1850; Dal fogytán -1877. nov. 29.) AJÖM I., 114.; 379.

20 Lövétei, i. m., 116.

9