Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 9. szám - Dobás Kata: Arany unalom (Az unalom költői hagyományának továbbélése Lövétei Lázár László költészetében)
utóbbi fogalmazza meg a jelen értelmezésben is szem előtt tartott kereteket: „Ezek a szituációk [halálközeli élet, betegség] csupán a versek határhelyzetei, de ugyanúgy egy határhelyzet az ablakon való kinézés is. Ezzel azt is akarom mondani, nem a betegségre, a halálra való rádöbbenés az, ami a »Semmi helytartójává« (Heidegger) teszi ezeket a verseket, ennél a versek egyszerre kevesebbet és többet tesznek; kevesebbet, mert nem fedezhető fel egy eredet, amire visszavezethető a versekben megköltődő semmi, de többet is, amennyiben az ezen a módon megköltődő semmi egy világot állít fel, egy olyan viszonylagos tágasságot, amelynek nem is olyan könnyű a határaira ráébredni. "5 Ezek alapján is úgy vélem, hogy Lövétei egész eddigi költészetében a költői nyelvnek, mint a(z általa megalkotott) világhoz való hozzáférhetőségnek egyedüli és egyben igen fogyatékos volta legalább annyira hangsúlyos, mint a vállalt „téma". Pontosabban fogalmazva: a nyelv mint egyedüli gondolkodás- és létmód lesz az a vállalt beszélői pozíció, amelyben aztán a költői én által megidézett irodalmi hagyomány továbbvihető egy igen sajátos módon. A 2005-ös kötet ilyen jellegű módozatai Fried István említett tanulmányából igen markánsan kirajzolódnak, véleménye szerint a lírai énnek leginkább azon törekvése kap hangsúlyos helyet, melyben a vállalt költői hagyomány egyénített jellegét hozza létre az intertextusokkal tarkított versbeszédben. Az elmondottak fényében az unalom sem elsősorban témaként jut szerephez, hanem olyan történetiségében megmutatkozó változásként, aspektusként és kvázi poétikai eljárásként, amelyekből aztán számos - akár eddig is tárgyalt - szempont előtérbe kerülhet. Az imalom kultúrtörténeti áttekintésére itt értelemszerűen nem vállalkozhatok, helyette kiemelnék - némileg önkényesen - néhány olyan szöveget, amelyek aztán Lövétei költészetében is sajátos továbbvitelre kerülnek. Nem szigorúan vett kiindulópontként az Árkádia-féle kötetet tekintem, hogy adott esetben a válogatás értékeléseként is olvasható legyen jelen tanulmány. Vörösmarty Mihály Az unalomhoz című, 1841-es keltezésű versében az unalom elsőként az álommal kapcsolódik össze: „S bűvös álomírral / Szájt, szemet befensz." Az álom - jelen esetben inkább alvás értelmében - és az imalom együttes szerepeltetése Vörösmartynál természetesen inkább az érdektelen hazafiak esetére értendő, s a költemény egészének szatirikus hangnemét figyelembe véve annak a tevékenységbeli hiánynak a metaforája, amely a haza előrelépése elé gördít akadályokat. Ennél érdekesebb szembenállásnak tartom, amikor az irodalom, a könyvek esetében húzza meg a lírai én a határpontokat: „S aki a dologtól, / Könyvtől idegen: / Az mind édeleghet / Vaskos kebleden." Tehát a könyvet nem szerető ember imalomba fullad; ugyanakkor árnyaltabb a kép a versek esetén: „Sok munkás henyével / írsz te verseket; / Hajdan így csináltak könyveket, II És mondák: »A téli / Est unalmiban / A magyar nemzetnek / E könyv írva van. H Olvasd el magyar nép, / S tartson meg az ég!«". Érdekes módon Babits Mihály is érzékeli ezt a műindító pontot, s noha az általa felvetett elemzést nem hajtja végre, egy fontos értelmezői aspektusra hívja fel a figyelmet: „Az Unalomhoz írt remek szatíra költőjének költészetét az unalom szempontjából is lehetne magyarázni. "6 Babits írásában a Semmi költéséhez, a nihilizmus (e kettő természetesen nem feltétlenül ugyanaz) felé közelíti Vörösmarty líráját,7 s éppen ezért nem csupán az említett vers 5 Uo„ 122. 6 Babits Mihály: A férfi Vörösmarty 8. Nyugat 1911/24.; http://epa.oszk.hu/00000/00022/00094/02987. htm 7 „Ez a lélek, mert nagyon félt a semmitől nagyon is mohón szíttá a mindent. És épen, mert nagyon is mohón szíttá a mindent, minduntalan a semmi határaihoz ért. 1844-től 1848-ig Vörösmarty költészete folytonos közeledés a nihilizmus felé. De nem valami derűs Anatole France-i nihilizmusra kell itt gondolni (talán csak az 6
