Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 7-8. szám - Csatári Bálint: Jövőkép vázlatok a Duna–Tisza közéről
amelyek csak mirajtunk mint nemzeti vagy helyi közösségeken múltak. Mert vannak sajnos szép számmal meg nem cselekedett dolgok. Azokat is lehetne elemezni, amelyek elmulasztásáért kizárólag mi magyarok, alföldiek, kecskemétiek vagyunk a felelősek. A múltból az egyik - régiónkra talán tipikusan jellemző - torlasz a „bezzeg Bács-Kiskun megye" mítosza. Az államszocializmus időszakának itteni, sokak által „felvilágosult abszolutizmusnak" is nevezett 1970-es, 80-as éveiben ez a térség kétségtelenül rendelkezett a „bezzeg itt más, mint másutt a magyar vidéken" számos elemével. A „legvidámabb barakk" igazi „gulyás-szocialista" térségeként éltük akkor a mindennapjainkat. S nem csak a Forrás azon időszakban gyakran „elhíresült" számainak írásai, tényfeltáró szociográfiái próbáltak a kétségtelenül gyengülő diktatúra hajójának eresztékeibe behatolni. Egészen más volt a Kiskunságban a termelőszövetkezeti rendszer helyett alkalmazott szakszövetkezeti forma viszonya a paraszti leleményhez (csettegők), vagy az évszázados egyéni gazdálkodói szorgalmon és agrikultúrán alapuló tanyákhoz. S az előre is tekintő területi vezetés a teljes életet próbálta a maga módján és módszereivel persze modernizálni. Például mecénásként is működve. Ipart és kulturális-tudományos szolgáltatásokat telepített ide, a Duna-Tisza közére. Volt olyan év az 1980-as évek elején, hogy az egész ország összes ún. tanácsi ipartelepítési forrásának fele ide érkezett. A mezőgazdasági nagyüzemek igen sokoldalú tevékenységeket végző melléküzemágai - visszatekintve - éppen úgy részmunkaidős formákat öltöttek egyébként, mint ahogy a maradék japán földműves gazdák is mindenféle technikai eszközöket szerelnek össze parasztizálásuknak a gépesítés miatt felszabadult idejében. Azért, hogy ne hagyják el a mezőgazdasági tekintetben fontos vidéket, s hogy az idénymunka alatt legyen elég kézimunka-erő is. A „bezzeg" megyében kicsit „egyszerűbben" is lehetett bort készíteni. A nagy Szovjetunió piaca szinte korlátlan szesz- és élelemfelvevő volt, ami bizony hozzájárult a szürke- és nemritkán a feketegazdaság ma is „torlaszként" jelentkező kialakulásához. Különben is, a „bezzeg megyében" sok minden más is másképpen volt. Az aranyháromszögben (Soltvadkert, Kecel, Kiskőrös) volt a legmagasabb az új építésű, négynél többszobás lakások, családi házak vagy az új nyugati gépkocsik aránya, ugyanakkor a legalacsonyabb volt az egy főre eső hivatalosan mért személyi jövedelemadó. Az okát mindenki tudta. Volt, amire nem kellett annyira odafigyelni. Akárcsak azt is sokan tudták, hogy az új magyar liberális pártot alapító rendszerellenzékinek számító szociológusok már csak ebben a megyében tarthattak nyilvános előadásokat, falukutató táborokat. S itt alakult meg a Magyar Demokrata Fórum: a XX. századi magyar politikai újjászületés vidéki, s mondhatni azóta szinte kultikussá vált helyén, Lakiteleken. A „bezzeg Bács-Kiskun megye" mítosza azonban a rendszerváltozás után hamarosan szertefoszlott. Lehet, hogy torlasszá vált? E bizonyosan létező és talán a fentebb sorolt negatív felhangjai ellenére is legalább annyi lokális társadalmi erőt és progressziót is hordozó „bezzegség" politikai vezető képviselői gyorsan eltűntek. Azok az energiák, amelyek benne rejlettek, részben a piacgazdasági formák révén éltek tovább. Hol így - jórészt gazdagodást hozva -, hol úgy - erőteljes elszegényedést, apátiát, bűnözést kiváltva. 128
