Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 7-8. szám - Podmaniczky Szilárd: Kányádi Kálmán bestiáriuma
szépen az ablak felé fordulok vele úgy, hogy az egyik szemem az ajtón maradjon, mert ha ilyenkor jönne be a feleségem, szétverné a fejemen a lázgörbémet. Már legalább fél éve nem voltunk együtt, nem is beszélünk a szexről, becsukja magára a fürdőszobaajtót, és titokban vetkőzik, és már a virágokat se úgy öntözi, hogy előrehajol. Bezzeg régen háromszor kellett meleg vizet cserélni a fürdőkádban, mire hajlandó volt lemászni rólam, mert azt szerette a legjobban, lebegni. Nem is értem, ahogy megöregedtünk, még jobban elfértünk volna a fürdőkádban, de ahogy az első májfoltok megjelentek a hasán, először csak megfordult, és a fenekével verte a mellkasomra a hullámokat, aztán el-elmaradozott a fürdőkádból. Szóval, szerintem azt akarják valahogy elérni, hogy az emberből termeljenek energiát, mikor mozog a gravitációban. Én nem tudom, mi az a gravitáció, engem nem vonz igazából ez a téma, de valamiért mégis azt érzem, tudatlanul is rá fogok jönni, miért kell nekem a kórház tornatermében körbe-körbe futni, mint egy cirkuszi lónak, miközben ilyen csipek lógnak ki a fejemből, és van, amikor fél órát is futtatnak, és csak akkor mondják, hogy mára elég lesz, Havranyek bácsi. A vicc az, hogy engem nem is Havranyeknek hívnak, hanem Kányádi Kálmánnak, csak amikor az első éjszaka meghalt mellettem a Havranyek bácsi, akkor átfeküdtem az ő ágyába, meg a szekrényt is átpakoltam, mert az sokkal jobb ágy volt, mint az enyém, vastag, egyenes matraccal, az enyém meg mint a sírgödör, úgyhogy másnaptól Havranyeknek hívtak, nem is érdekelte a nővéreket, hogy Havranyeket pár órája vitték le a hullakamrába, férfi férfi, az én koromban már ez így van. Amikor a feleségem bejön és lehavranyekeznek előtte, már nem mondok semmit, csak azt, hogy van egy ilyen nagy kórházi színjáték, és abban én vagyok a Havranyek, mindenkinek tíz élete van, és aki nyer, az kap egy négynapos beutalót a parádsasvári gyógyüdülőbe. A feleségem attól kezdve elkezdett szurkolni, és nem telt el úgy látogatása, hogy meg ne kérdezte volna, hogy hány életem van még. A nővérek meg ezen csodálkoztak, hogy beszélhet így a feleségem, mint egy macskával, amelyik folyton a talpára esik, és tíz élete van. A nővéreknek akkor azt mondtam, hogy van otthon egy ilyen családi társasjátékunk a feleségemmel, amiben mind a ketten tíz élettel indultunk még a házasságunk elején, és legutóbb vesztésre állt a feléségem, azért kérdezgeti mindig, hogy hány életem van, mert aki először veszíti el az összes életét, az fogja megváltani a spórolt pénzéből és a nyugdíjából a közös sírhelyet. És a játék szabályait is elmeséltem a nővéreknek, hogy például nem lehet olyat csinálni, hogy egy életet végigél két ember, és utána külön sírban nyugszanak, mert az ugyanis az egész játék értelmét vonná kétségbe. Mert ha már képesek voltak egy egész életen át együtt élni, és együtt csinálni mindent, reggelizni, aludni, felkelni, utazni, ugyanazt a levegőt szívni, ugyanazt a tévéműsort nézni egy életen át, és egészen végig ugyanazokat a dolgokat látni, ugyanazokra gondolni, akkor nem létezhet olyan szabály, ami megengedi, hogy ne egymás mellett feküdjenek és nyugodjanak, mint két teljesen egyforma ember. Némelyik ápolónő még el is sírta magát, hogy micsoda nemes játékot folytatunk. Azt persze rossz szemmel nézték, hogy a fiókomban pomóújságot találtak 94
