Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 7-8. szám - Bartha Eszter: "Ma mindenki magányos harcos" (Az emberi kapcsolatok változása a rendszerváltás óta Kelet-Németországban és Magyarországon)
addig az új rendszerben, ahogyan a németek kifejezték, senkit se érdekelt, hogy mit csinál Frau G., azon túl, hogy rendesen elvégzi a munkáját. A magyaroknál a főnök-beosztott viszony is a hanyatlás narratívájába illeszkedett: az új, alkalmatlannak tekintett vezetők megjelenését széles körben úgy értelmezték, mint a régi kollektíva válságának egyik tünetét. Míg a németeket különösen az érintette fájdalmasan, hogy a vezető szellemiek lenézik a fizikai munkásokat, addig a magyarok a régi kollektíva felbomlásáról panaszkodtak, ahol a vezetők is szívvel- lélekkel a gyár javáért munkálkodtak, ami a munkások szerint nem teljesült az új rendszerben: „Emberi körülményekre vágyom. Ne legyenek mindennapi megélhetési gondjaim. Ha az ember tisztességesen dolgozott, legalább ennyit biztosítsanak neki. Hol dolgozol? A vagongyárban. Annyira a szívünkben van ez, hogy a vagongyár, hogy az én korosztályomból ezt ki se tudják mosni. Hát talán mi vagyunk, akik a legjobban sajnáljuk. Régi, szép idők. Jó hangulatban jött be az ember dolgozni. Ma meg örömmel megyünk haza." (Dénes, 58) A fentiekkel még egy „téglát" szerettem volna hozzátenni az elidegenedés kritikájához. A termelésben soha nem volt egyenlőség; a munkások azonban elmondásuk alapján relatíve jobb helyzetben voltak a szocializmus idején, mint az újkapitalizmusban. Jörg világosan összefoglalta a különbséget: akkor az egyenlősítés ideológiája uralkodott, a munkások jól kerestek, támogatták a közösségeket, és a főnököknek kötelességük is volt foglalkozni a munkások személyes problémáival. Nemcsak az üzemben, hanem a társadalomban sem különültek el egymástól iskolázottság vagy beosztás alapján az emberek. A menzán együtt étkeztek, egy lakótelepen laktak: így nehezen is lehetett volna kialakítani egy társadalmi távolságot. A gyár ebben az értelemben valóban kollektíva volt, bármennyire mesterséges volt is az egyenlősítés. Ez a kollektíva az újkapitalizmusban felbomlott, aminek éppúgy része volt a termelési hierarchia erősödése és a menedzseri fizetések aránytalan emelkedése, mint a korábbi kötetlen társadalmi érintkezés kasztosodása és a korábbi érdekközösség megszűnése a vezetők és a beosztottak között, amit elsősorban a magyarok hangsúlyoztak. Az egyenlősítő ideológián és a személyes közösség érzésén alapuló gyári kollektíváknak nem volt helyük az újkapitalizmusban; és pontosan erre a felismerésre épült rá a tanulmányban sokat emlegetett, közös antikapitalista kritika. Következtetések Összegzésképpen azokat a gondolatokat szeretném elsősorban kiemelni, amelyek a tapasztalatoktól a tudatformálódás felé irányítják a figyelmet. Valamennyi interjúalany átélte a régi szocialista közösségek felbomlását, és mindenki úgy nyilatkozott, hogy sokkal intenzívebb közösségi életet éltek az emberek a régi rendszerben, mint az újkapitalizmus idején. Mind a németek, mind a magyarok túlnyomó többsége felismerte az új rendszer individualista logikáját, és sokan azt is elmondták, hogy a rendszer - nevezzük posztfordizmusnak, avagy a kapitalizmus harmadik szellemének - lényegénél fogva közösségellenes. Feltehetjük természetesen azt a történetietlen kérdést, hogy jó volt-e mesterséges eszközökkel is erőltetni a közösségek létrehozá90
