Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 7-8. szám - Bartha Eszter: "Ma mindenki magányos harcos" (Az emberi kapcsolatok változása a rendszerváltás óta Kelet-Németországban és Magyarországon)

sát a szocializmus idején, vagy hogy mekkora szerepet játszott a hiánygazdaság, a kényszer és az egymásra utaltság a németek által sokat emlegetett összetartás kialakításában. Az interjúk alapján egyértelműen leszögezhetjük: a munkásoknak hiányoztak a régi kollektívák, függetlenül attól, hogy mi alakította ki őket, a régi rendszerben tapasztalt emberi odafigyelés a munka- és a lakóhelyen, és az az emberi melegség, amit a németek legalább olyan gyakran emlegettek, mint az újkapitalizmus „magányos harcosait". A kérdést tehát fordítva is feltehetjük, és az interjúalanyok többsége pontosan ezt tette: jó-e az embereknek az a fokú individualizáció és elmagányosodás, amit a posztfordizmus erőltet rájuk?

Erre a kérdésre az interjúalanyok szintén egyértelműen válaszoltak. Az emberi kapcsolatokról szólva valamennyien csak negatív változásról beszéltek - függetlenül attól, hogy miképpen ítélték meg egyébként a rendszer- változást. Számos idézettel igyekeztem illusztrálni a közös német és magyar tapasztalatot: az emberek visszahúzódnak a közösségi élettől, kevesebb időt szánnak a társas tevékenységekre, csak a saját maguk problémája foglalkoztatja őket és közömbösek a másik gondjai iránt, nem segítőkészek, nem érdekli őket a másik, hazamennek, beteszik az ajtót, és azt akarják, hogy hagyja őket békén a külvilág. A sort hosszan lehetne folytatni, mert ezek nagyon sok interjúban visszatérő elemek. Röviden összefoglalva azonban azt az alapélményt írják le, hogy az emberek ma kevesebb időt töltenek közösségben, mint régen. A növekvő individualizálódást az interjúalanyok döntő többsége károsnak tekintette, és összefüggésbe hozta a közösségi szolidaritás csökkenésével. Itt említeném meg azt is, hogy sokan szót ejtettek a munka individualizálódásáról, ami megakadályozza a hatékony érdekképviselet kialakítását. A munkások tisztában voltak azzal, hogy a csökkenő szolidaritás gyengíti az érdekképviseletet, és így lényegében árt valamennyi munkásnak. A szolidaritás csökkenéséről társadalmi szinten is sok szó esett. Miközben felismerték az újkapitalizmus elidegenítő hatásait, a munkások nem számítottak arra, hogy a rendszer a közeljövőben megváltozik vagy „emberarcúvá" alakul. Tanulságos, hogy ugyanakkor a közösségi cselekvés nem merült fel mint alternatíva; a munkások többsége nem hitt abban, hogy a tömegeket mobilizálni lehet.

Ahogyan említettem, azt lehet vitatni, hogy a szocializmus idején mennyire valósult meg a termelésben az egyenlősítő ideológia. Az viszont egyértelmű az interjúk alapján, hogy bármennyire volt is mesterséges ez az egyenlősítés, jobb, összetartóbb kollektívákat eredményezett, mint a posztfordista rendszer. Ha a munkások nem is kaptak szerepet az irányításban, ebből még korántsem következett az, amit a rendszer baloldali bírálói fejtegettek: hogy a munkásokat még jobban „kizsákmányolták" a szocializmus idején, mint a fél- perifériás kapitalizmusban. A német és a magyar interjúalanyok éppen ellenkezően nyilatkoztak: akkor jól kerestek, nemegyszer többet, mint a főnökeik, egymás mellett ültek a munkások és a mérnökök a menzán, és a főnököknek „hivatalból" is foglalkozniuk kellett a beosztottjaik problémáival. Bármilyen provokatívan is hangozzék, de az interjúkból egyértelműen az derül ki, hogy

91