Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 7-8. szám - Bartha Eszter: "Ma mindenki magányos harcos" (Az emberi kapcsolatok változása a rendszerváltás óta Kelet-Németországban és Magyarországon)

közötti különbségek (ez utóbbit jócskán nivellálták) az emberek közötti érintkezésben. Ennyiben az NDK-t lényegesen demokratikusabb társadalomnak tartották, mint az újraegyesített Németországot.

A magyar esetben az interjúalanyok többsége nem az osztályok közötti társadalmi érintkezés hiányát kifogásolta, hanem az újkapitalizmusban mértéktelenül megnövekedett menedzseri jövedelmeket. Miközben elismerték, hogy a vezetők régen is relatíve sokat kerestek, minden munkást felháborított, hogy a sikeres Horváth Ede vezérigazgatói fizetése mennyivel elmaradt a sikertelennek tekintett menedzserek keresetétől. Jolán szerint például Horváth Ede „templom egere" volt az új vezetőkhöz képest, de a magas menedzseri fizetéseket a gyár helyzetében az összes munkás egyhangúan és mélyen elítélte. Voltak azonban olyanok is, akiket nemcsak a vezetők szakmai alkalmatlansága és „harácsolása" háborított fel, hanem a németekhez hasonlóan az emberi bánásmódra is panaszkodtak: „Lassan oda lyukadunk ki, hogy megint beszélő szerszámnak nézik a dolgozókat. Lehet, hogy csak a Rábára jellemző, de nem tudnak az emberekkel bánni, hogy is mondjam, olyan embertelenül, olyan durván beszélnek. Nagyon el tud velük szaladni a ló, és nagyon csodálkozok, hogy ilyen vezetőket megtűrnek. Rontja a hírnevét is egy cégnek, ha olyan vezetője van, aki nem képes kulturáltan tárgyalni valakivel. Es az az igazság, hogy ennél a cégnél elég sok ember van így beosztásban. És így csökken az emberek megbecsültsége." (Imre, 47) A munkások előszeretettel emlegették, hogy Horváth Edének az élete volt a gyár, és mindent megtett a Rába fejlődéséért; az új menedzserek azonban csak arra voltak képesek, hogy „széthordják" a legendás vezérigazgató örökségét, és megtömjék a saját zsebüket. Miközben Horváth Edét a legtöbben rajongással vegyes tisztelettel emlegették, addig az új menedzsereket olyan idegeneknek tartották, akik nem akarnak, de nem is tudnának azonosulni a régi vagongyári kollektívával: „Na meg az se tetszik, hogy a Horváth Ede, az bejött, és mindenkinek odaköszönt, hogy jó napot kívánok. Most meg jönnek a vezetők és elmennek az ember mellett. Valahogy ez a közönyösség, ami itt van, de nemcsak itt, hanem az országban, hogy ma már az emberek is úgy vannak, hogy közönyös a másik iránt, ha valaki leejt valamit, nem hajol le, hogy felvegye és megütögesse a vállát, ne haragudj, elvesztetted. Gondolom, maga is észrevett ilyen dolgokat, nem? Valahogy az emberek is egész másabbak, nekem ilyen véleményem is van. Máskor az emberek jobban összetartottak, jobban összekovácsolta őket az a szocializmus. Most meg olyan közömbösek. Ne törődj te avval, neked ez a dolgod, ezt csináld, mondja. A vezető is, ha valakinek problémája van, ahelyett, hogy odamenne segíteni, nem, tedd csak a dolgodat. Nem olyanok egymással az emberek. Abban az időben olyan segítőkészek voltak." (Péter, 49)

Itt megint hangsúlyoznám a magyar és a német gyári tapasztalatok közös vonásait. A munkások mindkét mintában úgy látták, hogy erősödött a hierarchia, és megszűnt a régi közösködés a főnökök és a beosztottak között. A németek egyenesen egy új kaszt kialakulásáról beszéltek, de a magyar munkások is határozottan kiemelték az újkapitalizmusban a vezetők elkülönülését, ami nemcsak a fizetésekben mutatkozott meg. Az emberi viszonyokban is történt változás: míg korábban a beosztottak elmondhatták a főnöknek személyes problémáikat,

89