Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 7-8. szám - Bartha Eszter: "Ma mindenki magányos harcos" (Az emberi kapcsolatok változása a rendszerváltás óta Kelet-Németországban és Magyarországon)
se tudom, kik a nagyfőnökök. Nekem az a dolgom, hogy minőségi munkát nyújtsak, mindegy nekem, mi van azon a szinten. Gondolja, hogy őket érdekli, mit csinál Frau G. az optikai műhelyben? Szerintem a mai főnököket egyáltalán nem érdeklik a munkások, mármint úgy értem, hogy privát szinten. Menjen a termelés, és amíg az rendben van, nekik teljesen mindegy, ki az az ember, aki elvégzi a munkát. A régi főnökök sokkal többet törődtek az emberekkel, egyéni szinten is. Ma ez az emberi odafigyelés teljesen elveszett. Csak a profit számít, akörül forog minden." (Gisela, 48) A vezető értelmiség és a munkások közötti társadalmi távolság növekedését sok német férfi szakmunkás is nehezményezte. Jörgöt azért idézem, mert talán ő adta a legteljesebb magyarázatot a változásra: „Sokkal láthatóbb ma az üzemben a hierarchia, de hát ez világos. Régebben az egyenlőséget hirdették, hogy az emberek tartsanak össze, legyenek közösségben és fizikai munkával is lehessen annyit keresni, mint szellemivel. Ma meg azt hirdetik, hogy legyenek minél nagyobb különbségek az emberek között, nem kell az a sok közösködés, csak az számít, hogy mijük van - az én lovam, az én házam, az én borpincém, meg mit tudom én. Na most maga szerint ebből mi következik? Hát persze, hogy óriási különbségek keletkeznek. Mondok egy példát: korábban egy kezdő mérnök annyit keresett, mint mi. Sőt, mi többet, ha túlóráztunk meg maszekoltunk. Elmentünk az orvosokhoz meg a professzorokhoz, és náluk dolgoztunk. Miért? Mert akkor nem volt olyan cég, aki küldött volna hozzájuk egy szerelőt, ha elromlott valami a lakásukban. Es akkor egyáltalán nem számított, hogy neki megvan a doktorátusa vagy az egyeteme, örült, hogy az ember elvállalta a munkát. Ma ez egészen más. Külön kasztot alkotnak ma ezek az emberek, és meg kell mondanom: itt nálunk is egyre több az olyan fiatal mérnök meg menedzser, aki bizony lenézi a munkásokat. Nem is köszön, ha meglát engem a munkaruhában, pedig nálam jóval fiatalabb. Hát az ilyen arroganciát én nagyon nem szeretem. Ezek a különbségek egyáltalán nem léteztek az NDK-ban. Csinálja meg a karrierjét, én nem törődöm vele, de nagyon bosszantó, ha az embert így semmibe veszik." (Jörg, 57) A két fenti idézettel az alábbiakat szerettem volna illusztrálni. A németek igen érzékenyen reagáltak a társadalmi távolság növekedésére az üzemen belül. Míg korábban a főnökök szó szerint is egy asztalnál ültek a beosztottakkal, és foglalkoztak a problémáikkal (ami egyébként a feladataik közé tartozott), addig az új rendszerben a vezetők és a kutatók nagyon keveset érintkeztek a munkásokkal. Többen egyenesen új kasztok kialakulásáról beszéltek. Az elkülönülés nemcsak a munkahelyen következett be, hanem a lakóhely maga is szegregált: ahogyan például Walter elmondta, „korábban egy helyen lakott a munkás, a párttitkár meg az üzemvezető", míg ma a felső kasztok a drága lakónegyedekbe költöztek, a régi lakótelepeken meg jórészt csak a munkanélküliek és a szociálisan hátrányos helyzetűek maradtak, és új lakosokként megjelentek a diákok meg a bevándorlók. A munkások nem örültek ennek a szegregációnak, akkor sem, ha ők valójában nyertesek voltak, hiszen többségük a rendszerváltozás után új házba költözött. Visszatérnék itt Walter már idézett szavaira: „Én ennek nem örülök, mert szerintem az nem baj, ha különböző emberek élnek egymás mellett, már úgy értem, társadalmilag. " (Walter, 57) Az új rendszerből sokan hiányolták az emberi közvetlenséget, azt, hogy nem számítottak olyan sokat a beosztás, az iskolázottság és a fizetések 88
