Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 7-8. szám - Bartha Eszter: "Ma mindenki magányos harcos" (Az emberi kapcsolatok változása a rendszerváltás óta Kelet-Németországban és Magyarországon)
és a társadalomból való „önkéntes" kivonulást. Erről természetesen nincs szó a magyar munkások esetében; arról viszont igen, hogy a kollektív perspektívavesztés tapasztalata igen erősen megingatja a társadalmi szolidaritást. A fentiek alapján egy különbséget mégiscsak érdemes kiemelni a németek és a magyarok között, és ezt a különbséget talán a legjobban éppen a „magányos harcos" metaforájával lehet megragadni. A tanulmányban megkockáztattam azt a feltevést, hogy a németeknél erőteljesebb individualizálódás következett be, mint a magyaroknál. Ezt arra alapozom, hogy a német interjúkban nehezen lehet olyan paternalista viszonyrendszert kimutatni a gyár és a dolgozók, illetve az állam és a munkásosztály között, mint amiről sok magyar interjúalany beszámolt. Ennek a felfogásnak a bátor, szókimondó Flóra volt az egyik legtipikusabb képviselője, de még ő is arra használta fel minden talpraesettségét és lelkierejét, hogy családját és elsősorban elesett férjét támogassa. Az a felfogás, hogy az emberek önmagukért küzdjenek, jóval kevésbé volt elterjedt a magyar nők körében, mint a németeknél; az előbbieknél a család gyakran minden egyéb motivációt kiszorított. Természetesen ebből a kis mintából nem szeretnék nagy következtetéseket levonni. A német esettel összehasonlítva azonban érdemes újragondolni azt a kérdést, hogy milyen szerepet játszik a család a politikai-gazdasági átmenet idején, és milyen erőforrásokat tudnak mobilizálni az egyének a túléléshez vagy a sikeres alkalmazkodáshoz. A minta alapján egyértelműen azt mondanám, hogy a magyarok jobban támaszkodtak a családi erőforrásokra, mint a németek. Meg kell azonban említenem az individualizáció egyik pozitív aspektusát, amit a „magányos harcos" metafora kifejez. Sok magyar interjúban kimutathatóan jelen van az a passzív felfogás, hogy a kisember tehetetlen a változásokkal szemben; az egyetlen, amit megtehet, az az, hogy panaszkodik, de érdemben nem tudja befolyásolni a dolgok alakulását. Bebizonyítandó, hogy Magyarországon eluralkodott a korrupció és a hatalmaskodás, többen idéztek helyi eseteket, de mintha éppen arról lett volna szó, hogy lám-lám, az emberek nem tehetnek semmit, a privatizációval eldőlt, hogy kik az új tulajdonos osztályok, és ettől kezdve azok kényük-kedvük szerint rendelkezhetnek a megszerzett hatalommal. Az interjúk alapján azt mondhatjuk, hogy a magyar munkások többsége sokkal kiszolgáltatottabbnak érezte magát, mint a németek. Míg a németeknél annak igazságát tulajdonképpen senki nem kérdőjelezte meg, hogyha az ember keményen és kitartóan dolgozik, akkor előbb-utóbb boldogul (a kudarctörténetek sokkal inkább a feladásról szóltak), addig a magyaroknál éppilyen alapigazságnak számított, hogy fizikai munkával nem lehet boldogulni, mert azzal nemhogy előrébb lépni nem lehet, hanem a régi színvonalat is csak nagy nehézségek árán tudják megtartani. Kevesen mondták azt, hogy ha előre látják a gyár hanyatlását, nekivágtak volna valami másnak, mint a magát liberális gondolkodásúnak valló Sándor. Ők alkották azonban a kisebbséget. A nagy többség leginkább az államtól várta volna a közbeavatkozást és a magyar ipar felkarolását. A magyarok kevésbé bíztak abban, hogy önerejükből változtatni tudnak életfeltételeiken, mint a németek - ami persze a két ország gazdasági lehetőségei közötti különbséget is tükrözhette, nemcsak a kevésbé liberális gondolkodást. 86
