Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 7-8. szám - Bartha Eszter: "Ma mindenki magányos harcos" (Az emberi kapcsolatok változása a rendszerváltás óta Kelet-Németországban és Magyarországon)
A magyar megszólalók a közösségi cselekvés tekintetében még pesszimistábbak voltak, mint a németek. Ok ugyan nem mondták ki egyértelműen, hogy az új rendszerben a közösség „nemkívánatos", de egyetlen olyan politikai vagy társadalmi erőt sem láttak, amelyik véleményük szerint képviselte, vagy egyáltalán felvállalta volna a munkások érdekeit - függetlenül attól, hogy egyébként milyen szavazóknak vallották magukat. A szakszervezet befolyását nullának tekintették - érdekes módon a szakszervezeti aktivisták mind úgy nyilatkoztak, hogy a szocializmusban nagyobb szerepe volt a szervezetnek, mint ma. Míg a németek a keletnémet jóléti államot csak a munka biztonsága vonatkozásában emlegették nosztalgiával, addig a magyarok döntő többsége felemlegette a régi szociális háló felszámolását és azt az új nyomort, aminek a látványához sokan, ahogyan fogalmaztak, ma sem tudtak hozzászokni. A szociális érzékenység sokakban megmaradt; a hajléktalanságot Zsókához hasonlóan például többen kiemelték, mint olyan negatív és számukra elfogadhatatlan társadalmi jelenséget, ami a régi rendszerben nem létezett. Mindeddig hasonlóságokról beszéltem, ami a fenti esetben is teljesül, hiszen a németek és a magyarok hasonlóképpen csökkenőnek látták a munkásosztály társadalmi befolyását és érdekérvényesítő erejét. Mindkét mintában beszámoltak a növekvő individualizációról, mind a munkahely, mind pedig a társadalom vonatkozásában. Mind a németek, mind a magyarok hangot adtak azon meggyőződésüknek, hogy az emberek nem hisznek a közösségi cselekvésben, egyéni megoldásokat keresnek a problémáikra (másik munkahely keresése, informális kapcsolatok mozgósítása, egyéni kiskapuk), és nem is maradtak olyan közösségek, amikre támaszkodhatnának, vagy amelyek bázisai lehetnének egy közös álláspont kialakításának. Fontosnak tartom itt hangsúlyozni a közösségek csökkenő vonzerejét, amiről mind a németek, mind a magyarok egyaránt beszámoltak. (Gondolok itt Tamás és Éva beszámolójára, de ugyanerről beszélt Gisela, Karl, Thorsten és Thomas is.) A németek okként elsősorban a kapitalizmus elidegenítő hatásait jelölték meg: a posztfordizmus által rájuk kényszerített individualizációt, az egyenlőtlenségek növekedését és a munkamegosztás egészségtelen struktúráját - akinek van munkája, attól nagyon sokat követelnek, akinek nincs, azt a rendszer mind anyagilag, mind társadalmilag a perifériára szorítja. A magyar mintában sokaknál előtérbe került a tényleges elszegényedés: említhetném itt Flóra példáját, de hasonló tapasztalatokról számolt be Márta, Zsóka, Fanni, Ákos és Zsolt is. Nem arról kívánok vitatkozni, hogy ténylegesen a vendéglátás vagy közös szórakozás anyagi terhei miatt csökkennek-e az összejárá- sok. Amit fontosabbnak tartok, az a perspektíva elvesztése, amit Fanni világosan megfogalmazott: régebben az emberek előtt volt egy cél, ami mostanra elérhetetlenné vált. Régebben meglehetett az az elégtétel, hogy sokat dolgoznak ugyan, de viszik valamire. Most lényegében - és ezt mindegyik magyar interjúalany így látta, beleértve a vállalkozó Miklóst is - a munkásosztály egésze nagyon távol került attól a perspektívától, hogy vigye valamire, és ez a perspektívavesztés kihatott az emberek társas kapcsolataira. A német mintában magától értetődő volt, hogy aki dolgozik, az viszi valamire; ott a tartós munkanélkülieket jellemezte a perspektívavesztés, ami igen sok esetben eredményezte a bezárkózást 85
