Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 7-8. szám - Bartha Eszter: "Ma mindenki magányos harcos" (Az emberi kapcsolatok változása a rendszerváltás óta Kelet-Németországban és Magyarországon)
re és a sokszor a hiánygazdaság által kikényszerített kölcsönös segítségnyújtásra, közösségi szolidaritásra alapozott, addig az utóbbi előtérbe helyezte az egyéni versenyzést, az individualizációt, és ösztönözte az egyenlőtlenségek növekedését. Az interjúk többségében tükröződik az a felismerés, hogy az újkapitalizmusban az emberek félnek egymással bármit is megosztani. Érdekes módon itt mind a németek, mind a magyarok nemcsak az anyagi javak megosztásáról beszéltek, hanem következetesen ideértették a nem materiális javakat: időt, ötleteket, érzéseket, amiket az emberek már nem kívántak egymással megosztani. Az újkapitalizmusban szélsőséges méreteket öltő individualizációra a németek és a magyarok egyként reflektáltak, a rokkantnyugdíjasként egy kis faluban élő Éva éppúgy, mint a szocialista Rába megyei munkásképviselője, vagy a két német üzemi tanácselnök. A megszólalók világossá tették, hogy nézetük szerint az emberek csökkenő hajlama a közösködésre az újkapitalizmus működési logikájából fakad, és a rendszer ösztönzi a további csökkenést. Míg a szocialista brigádokat a közösségi logika mozgatta, azok szemében is, akik egyébként nem tartották magukat a szocialista rezsim híveinek, addig az újkapitalizmus két pszichológiai hajtóereje - ahogyan többen megfogalmazták - a másoktól való lemaradás félelme és az irigység. Mivel az emberek félnek attól, hogy egymással bármit is megosszanak, jelentősen csökken az esélye annak, hogy az újkapitalizmusban valódi közösségek formálódjanak. Ez a pesszimizmus az interjúk túlnyomó többségében kimutatható: a régi szocialista közösségeket mindenki sajnálta, de a nagy többség nem hitt abban, hogy ma hasonlókat lehetne kialakítani a munka- vagy lakóhelyen. Itt szeretnék kiemelni az interjúrészietekből még egy mozzanatot, amit a kapitalizmuskritika másik fontos elemének tartok, amellett, hogy a munkások kiemelték a két rendszer közösségei közötti minőségi változást, amit a két mintában egyöntetűen az újkapitalizmus működésének tulajdonítottak. Talán nem véletlen, hogy a két üzemi tanácselnök párhuzamot vont a munkás-érdekképviseletek csökkenő befolyása és a régi közösségi szellem hanyatlása között. A németek közül sokan konkrétan is kijelentették: „a közösség ma nemkívánatos". Néhányan odáig mentek, hogy Thorstenhez hasonlóan elmondták: a munkaadónak nem érdeke, hogy erős kollektívák legyenek egy munkahelyen, hiszen az elszigetelt egyének sokkal kiszolgáltatottabbak a munkaadónak. Edith munkahelyén egyáltalán nem volt szakszervezet, és elbeszéléséből kitűnt, hogy a munkásbarát Zeisshoz képest az amerikai vállalatnál sokkal jobban kizsákmányolták és szigorúbban fegyelmezték a munkásokat. Azt azonban általában elismerték, hogy az egyének tehetetlenek: ha kevés a munka, és bármikor meg lehet szabadulni az okvetetlenkedő dolgozótól, akkor kevesen vállalkoznak arra, hogy érdekképviseletet követeljenek a vállalattól. A munkások általában a munkásfelesleggel magyarázták a munkás-érdekképviseletek csökkenő befolyását; de azt is hozzátették, hogy mivel mindenki a maga gondjával van elfoglalva, az emberek nem is hisznek a közösségi cselekvésben. Ezt a pszichológiai motívumot döntőnek tartom abból a szempontból, hogy miért voltak az interjúalanyok olyan szkeptikusok a munkás-érdekvédelem jövőjét illetően. A nagy többség nem várt pozitív változást; a németek a munkafolyamatok gépesítése és a számítógép térhódítása miatt inkább, ha lehet, a munkásosztály társadalmi befolyásának további csökkenésére számítottak. 84
