Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 7-8. szám - Bartha Eszter: "Ma mindenki magányos harcos" (Az emberi kapcsolatok változása a rendszerváltás óta Kelet-Németországban és Magyarországon)
ként reflektáltak. Azt a kritikát, hogy régen sokkal közösségibb gondolkodásmód jellemezte az embereket, és nagyobb érdeklődéssel, szolidaritással fordultak munkatársaik és szomszédaik felé, mint ma, éppúgy megtaláljuk a német, mint a magyar elbeszélésekben. Tulajdonképpen azért helyeztem egymás mellé az idézeteket, hogy ezt az egybecsengést demonstráljam; noha az interjúalanyok mai életkörülményei, tájékozódási lehetőségei nagyon különböztek egymástól, mind a magyarok, mind a németek úgy ítélték meg, hogy az újkapitalizmus lényegesen rontotta az emberi kapcsolatok minőségét és a közösségi összetartozást. A munkások nem használták az elidegenedés fogalmát, de az interjúkban elmondott nagyon hasonló tapasztalatok véleményem szerint pontosan leírják az egyén és a közösség viszonyának elidegenedését és a munkahelyi individualizációt. A németek világosan elmondták: a munka az újkapitalizmusban valóban a nyilvános és a privát szféra szigorú szétválasztását jelenti, és az új rendszerben a munkahelyi közösségek létrejötte „nemkívánatos". Megint visszatérnék itt a „magányos harcos" sokat emlegetett metaforájára. A német interjúalanyok túlnyomó többsége egy olyan társadalmat vizionált, ahol az emberek magukra vannak hagyatva, és ha nem képesek arra, hogy helytálljanak magukért, akkor tulajdonképpen be kell érniük a perifériára szorult tartós munkanélküli alacsony rendű státusával.27 A „harc" metaforáját a nagy többség nagyon tudatosan használta; mint ahogyan azt is egyértelműen megfogalmazták, hogy az új rendszerben a kollégák nem egy közösség tagjai, hanem mindenekelőtt versenytársak, és gyakran úgy is kezelik egymást. Jutta a szerződésesek kapcsán beszélt kenyérharcról és a munkások közötti rivalizálásról, de hasonló tapasztalatokról számolt be Zsolt is, aki a másik oldalról, az elbocsátott dolgozó szemszögéből élte át a munkások közötti szolidaritás hiányát. Mind a németek, mind a magyarok úgy látták, hogy az újkapitalizmusban felerősödő versenyszellem mélyen aláásta a közösségi összetartást. Visszautalok itt Kari hosszan idézett kritikájára, aki talán a legáltalánosabban rajzolta fel a társadalmi elidegenedés „képletét": az emberek félnek megosztani bármit is egymással, mert vagy attól félnek, hogy elárulják a gyenge pontjukat, és ezáltal támadási felülethez juttatják a másikat, vagy pedig attól, hogy mások húznak hasznot az ő ötleteikből. Kari nem volt egyedül ezzel az elvontabb társadalomkritikával; hasonló dolgokat fejtegetett az újkapitalista társadalom pszichológiai működéséről Katharina és Jakob is, de a német interjúk többségében kimutatható az a felfogás, hogy az újkapitalizmusban egyfajta harc folyik az emberek között, és az egyéni érvényesülés érdekei mindenhol legyőzik a szolidaritást. A magyar interjúkban nem szerepeltek a „magányos harcoshoz" hasonló metaforák, de - ahogy az idézetek mutatják - annál több szó esett az individualizálódás negatív emberi hatásairól. Noha a magyarok és a németek rendszerváltó tapasztalata jelentősen különbözött egymástól, a kisközösségek kritikájától az összes interjúalany eljutott a nagy társadalomig; vagyis az emberi kapcsolatok felől kiindulva valamennyien megfogalmaztak egy antikapitalista kritikát. Az emberek világosan megfogalmazták a két rendszer, a szocializmus és az újkapitalizmus pszichológiai ösztönzői közötti különbséget. Míg az előbbi az egyenlőségre, az együttműködés27 A társadalmi tudattal részletesebben a következő fejezetben foglalkozom. 83
