Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 7-8. szám - Bartha Eszter: "Ma mindenki magányos harcos" (Az emberi kapcsolatok változása a rendszerváltás óta Kelet-Németországban és Magyarországon)

de a munkához való jogot, azt mindenkinek biztosították. Ez ma alapvetően megváltozott. Én azt mondom, hogy a munkások kiszolgáltatottsága különösen nagy, a kis- és középüzemekben. A legtöbbjében egyáltalán nincs érdekképviselet. A törvény ugyan kimondja, hogy az öt főnél többet foglalkoztató üzemekben kell üzemi tanács, de 80%-uknál az történik, hogy a munkaadó azt mondja, ha ti itt üzemi tanácsot csináltok, azonnal kirúglak benneteket. Ugyanez vonatkozik a szakszervezetre. Pedig különösen a kisüzemekre jellemző, hogy munkaidőn túl dolgoztatják az embereket, késnek a fizetéssel és hasonlók. A munkaadó meg azt mondja nekik, hogy örüljetek, hogy van munkátok. Ezért hiába mond bármit a törvény, akkor sem lesz munkásképviselet. Csökkent a társadalmi szolidaritás, ez az én tapasztalatom. Én annak idején [a rendszerváltásnál] azért lettem szakszervezeti aktivista, mert azt gondoltam, itt az ideje, hogy végre a munkások is szót kapjanak. [Később] Régen az emberek mindent együtt csináltak, mindent közösségben. Meg rá is voltak kényszerítve, hogy segítsék egymást. Ma az ember befejezi a munkát, beugrik a kocsijába, megy haza, és akkor már csak a saját gondjai foglalkoztatják, nem a közösségi dolgok, mint régen. Régen az emberek simán becsöngettek a szomszédhoz, ha kellett nekik valami segítség, vagy csak beszélgetni akartak egy kicsit. Akkor az benne volt, hogy mindenki számíthatott a másikra. Ez elveszett, az az én tapasztalatom. Mindenki csak a maga dolgáért vállal felelősséget, azt gondolja, nekem elég a magam baja, oldja meg a másik is a sajátját. Az, hogy az ember a másikért is felelős - az az érzés elveszett. Mi a régi kollégákkal, noha már rég nem dolgozunk együtt, még mindig rendszeresen eljárunk - volt egy kis csoportunk annak idején, akikkel együtt sátoroztunk, együtt jártunk nyaralni, mentünk Csehszlovákiába, meg ahova lehetett. Ez még ma is megvan, de én úgy látom, hogy egyre kevesebb az emberek között az ilyen közösség. Az a régi együttlét, a közösség érzése énszerintem mára elveszett. Az emberek akkor a munkán kívül is szívesen találkoztak, együtt voltak, megbeszélték a problémáikat. Ma sokkal kevésbé ismerik egymást a munkatársak, és igény sem nagyon van rá, hogy a munkahelyen kívül is összejárjanak. Az egész társadalmi közeg megváltozott, és szerintem ez nagyon szomorú. Én egyáltalán nem sírom vissza az NDK-t, és nagyon örülök a rendszerváltozásnak, de sokkal jobban szerettem volna, ha egy darabka közösségiség megmarad." (Thorsten, 52)

A tanulmány elején azt ígértem, hogy megpróbálom megmutatni, hogyan épül fel az elveszett szocialista közösségek talaján egy antikapitalista társadalomkritika. A fenti interjúkból azokat az elemeket emelem ki, amelyek teljesen egybecsengenek - függetlenül attól, hogy a keletnémet társadalom nem lépett a piacosodás útjára, mint Magyarország, és a rezsim összeomlásáig a szocializmus egy kollektív modelljét próbálta megvalósítani. Fontos elemnek tekintem azt az egybehangzó német és magyar véleményt, hogy a szocializmus idején a közösségek sokkal jobban működtek, mint az újkapitalizmusban. Mindegyik interjúalany úgy vélekedett, hogy ez a társadalmi közeggel volt összefüggésben: az embereknek nem kellett versenyezniük az állásokért, sokkal nagyobb volt az egyéni biztonság, nem voltak akkora társadalmi egyenlőtlenségek, mint az új rendszerben, és az embereknek több idejük és kedvük volt másokkal foglalkozni. Annak ellenére, hogy a posztfordizmus mint termelési mód Magyarországon csak „felemásan" tudott kibontakozni, az új rendszer elidegenítő hatásaira a németek és a magyarok egy82