Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 7-8. szám - Bartha Eszter: "Ma mindenki magányos harcos" (Az emberi kapcsolatok változása a rendszerváltás óta Kelet-Németországban és Magyarországon)

szakszervezet kemény volt. Nem, mint most, igazándiból most nem is tudom, minek a szakszervezet, bocsi, annak ellenére, hogy elnökségi tag voltam, de igazándiból nem tud segíteni, mert elvették a javait.25 Annak idején, ha valahol tényleg valakinek a főnökével problémája volt, felhívtuk, felvettünk egy jegyzőkönyvet, odamentünk és letárgyaltuk a főnökével. Most ez már nem is igen működik, mert azt mondják, ha nem tetszik, elmehetsz máshová dolgozni." (Zsóka, 51)

Miközben a magyar mintában valamennyi szakszervezeti aktivista panaszkodott a szakszervezetek ellehetetlenüléséről, mind a Zeiss, mind a Jenoptik üzemi tanácsának elnöke úgy vélekedett, hogy mindkét vállalatnál jól működik a munkavállalói érdekképviselet. Szerintük a kis cégeknél dolgozó munkavállalók vannak igazán kiszolgáltatott helyzetben, ahol sokszor a tulajdonosok is akadályozzák az érdekképviseletek megalakulását. Mindkét elnök munkásként dolgozott a szocializmus idején. Tanulságos adalék lehet a régi és az új közösségek összehasonlításához, hogy noha elégedettek voltak a vállalatok által biztosított munkásképviselettel, mindketten nagyon hasonló kritikát fogalmaztak meg a régi közösségi szellem eltűnéséről, mint az interjúkban megszólaló munkások: „Régen sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek a valódi csoportmunkára: vagyis a brigádon belül úgy osztották el a munkát, hogy mindenki a képességeinek megfelelő feladatot kapott. Az emberek kölcsönösen segítették egymás munkáját, volt egy kollektív összedolgozás. Ez ma már nincs. Ma az egyén van a középpontban, egyre kevesebb a hajlandóság az emberekben arra, hogy a másiknak segítsenek. Az a társadalom, amiben ma élünk, a könyöklő társadalom, ahol mindenkinek magának kell érvényt szerezni az akaratának, és fontosabb az, hogy az ember helytálljon magáért, mint az, hogy a másiknak segítsen. Az a baráti viszony, ami korábban fennállt a kollégák között, gyökeresen megváltozott. Az az összetartás, ami régen volt, ma már nemkívánatos.26 Az új rendszernek nincs szüksége ilyesmire, amit én nagyon sajnálatosnak tartok. Most előtérbe került az irigység és a félelem, hogy a másiknak többje van. Ez a társadalom nem támogatja, hogy az embernek sok barátja vagy nagy ismeretségi köre legyen, akikre számíthat. Mindenki a maga életét éli, megpróbálja saját magát a felszínen tartani, megtartani a munkahelyét, megvalósítani magát a munkájában. Ez a rendszer csak az egyéni teljesítményt értékeli, egyáltalán nem számítanak a közösségi kapcsolatok, mint korábban. Enszerintem ez nagyon nagy kár. Ebből a szempontból az NDK-ban sokkal szociálisabb, emberibb volt a hozzáállás a munkához. Nagyon sokat számítottak a barátságok. Ma csak a siker számít. Aki a második, az már sikertelen és frusztrált. Sokszor elnézem ezt az új generációt, és sajnálom, hogy ők már csak ezt ismerik." (Thomas, 60)

Thorsten, miközben kiemelte a Zeiss-munkások jó helyzetét, pesszimistán nyilatkozott a munkás-érdekképviselet általános helyzetéről. Hangsúlyozta, hogy a posztfordista munkaszervezés nem kedvez sem a munkásközösségek, sem pedig a szolidaritás kialakulásának, ami megnehezíti a szakszervezetek helyzetét: „A munka világa teljesen megváltozott. Az NDK-ban mindenkinek joga volt a munkára. Természetesen a hatalomnak megvoltak a maga politikai elvárásai,

25 Kiemelés - B. E.

26 Kiemelés - B. E.

81