Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 7-8. szám - Bartha Eszter: "Ma mindenki magányos harcos" (Az emberi kapcsolatok változása a rendszerváltás óta Kelet-Németországban és Magyarországon)

se áll velem, se a testvéreivel. Mert olyan nagyra vitte, nagymenő vállalkozása van, kereskedők, gyönyörű kocsijai, minden. És hát bizony lenéz bennünket. Olyannyira, hogy még az becsének az esküvőjére se jött. És mikor hívtam - két-három éve hívtam utoljára telefonon, megtudtam a számát, aztán felhívtam, hogy jöjjön haza, mert az unokámat nem láttam, hívtam, hogy jöjjön haza, úgy szeretném, ha együtt lenne a három gyerekem, aszonta, anyu, bocsánat, nem is mondta, hogy anyu, ki se mondta, felejtsetek el bennünket, és ne keress többet telefonon, mert vedd tudomásul, hogy nem vagy az anyám. És mondom, ezt most miért mondod énnekem, hát nem ezért neveltünk fel. Mire azt mondta: »Tudod mit? Még kifizetem, amiért felneveltél.« »Nem, lányom, énnekem ne fizessél te ki semmit. De ha nem jössz el, legalább annyit engedj meg, hogy én elmenjek, legalább a kisgyereket hadd lássam.« »Nincs arra szükségem, hogy átlépd a küszöbömet.« Mondtam, akkor boldog új évet kívánok. Azóta nem keresett. Nem is fog keresni." (Flóra, 53)

Más, már idézett interjúkban is szerepelt, hogy a korábbi „majdnem egyenlő" kollektívák eltűnésével az anyagi egyenlőtlenségek növekedése létrehozott egy társadalmi távolságot is az emberek között, és már a gimnáziumban megnézik, ki milyen családból jött (ti. a gyerekek társas érintkezésében is különbséget jelent, ki mennyit engedhet meg magának). Különösen nagy hátránnyal „indultak" a gyermekeiket egyedül nevelő szülők. Az idézett német interjúkban mindenhol megjelent az a vélemény, hogy a szocialista rendszerben többet törődtek az emberekkel - a brigádban elmondhatták a gondjaikat, az üzemnek kötelessége volt segíteni, vagy legalábbis kivizsgálni a munkások panaszát, erősebb volt a munka- és lakóhelyi szolidaritás - mint a posztfordista rendszerben, ami minden eszközzel erősíti az individualizációt és az egyének közötti kíméletlen versenyt. Noha a magyaroknál a posztfordizmus igencsak felemásan tudott kibontakozni, érdekes módon itt egybecsengett a magyarok és a keletnémetek véleménye. Mindkét mintában úgy gondolták, hogy a munkások érdekérvényesítő ereje nagyon meggyengült.

A kollektív problémakezelés intézményei - és hangsúlyozom, itt tökéletesen megegyeztek a német és a magyar vélemények - vagy megszűntek, vagy annyira eljelentéktelenedtek, hogy nem képesek arra, hogy betöltsék ezt a funkciót: „A múlt rendszerben volt egy szociális háló, ebben a rendszerben ilyen nincs. A múlt rendszerben volt egy olyan rendelet, hogy aki három hónapnál többet nem dolgozik, azt már letartóztatták, közveszélyes munkakerülő volt, azt ők elhelyezték. A múlt rendszerben volt egy olyan, hát ha nem dolgozol, mutasd meg, miből élsz. Most nem kell megmutatni. Es mégis, hány ember van, aki sokkal jobban öltözik, meg sokkal jobban elvan, mint az, aki dolgozni jár. A bérből és fizetésből élő meg nem keres. És hol a szociális háló? Nem volt az utcán ennyi csöves, mert ugye voltak a munkásszállók, a munkásszállón el tudott helyezkedni, most meg elmegy egy albérletbe, húszezret kérnek egy ágyért, hát azért ácsi! Miből fizesse ki a szerencsétlen? Vagy aki ilyen helyzetbe került, megnézte a szakszervezet vagy a párt is. Bár én nem voltam kommunista, de mindenesetre volt egy szociális háló, utánanéztek a szakszervezetben még így is, hogy akkor szerezzünk neki munkahelyet, ha a gyárban nem tudunk, akkor hová tudjuk elhelyezni. De akkor volt ám olyan, hogy felhívta a ruhagyár a vagongyárat, hogy segítség, hova tudjuk elhelyezni. Most ilyen már nincs. Akkor a

80