Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 7-8. szám - Bartha Eszter: "Ma mindenki magányos harcos" (Az emberi kapcsolatok változása a rendszerváltás óta Kelet-Németországban és Magyarországon)

esélyt láttak arra, hogy azok önerőből képesek lesznek saját maguknak otthont teremteni. Ez a perspektívavesztés különösen erősen jelentkezett a falvakban élő interjúalanyoknál, ahol a materiális lehetőségek beszűkülése a közösségi életre is kihatott: „Változtak, az biztos, de hogy jót-e, rosszat-e, én azt mondom, hogy rosszfelé. Rosszabb. Hát nehezebb az élet. Nehezebb az élet. Amikor mi fiatalok voltunk, több jutott, pedig '67-ben építkeztünk. Akkor egy házat fel lehetett építeni. Ezért mondom. Hát akkor a vállalattal elmentünk kirándulni, nyaralni, üdülni. Hát bizony azóta nemigen. Itt vagyunk mi, nyugdíjasok, nem tudunk elmenni üdülni, vagy mit tudom én. Én, ha a gyerekeimhez viszonyítom a mi fiatalságunkat, akkor... mert én azt mondom, énnekem már jól van úgy, ahogy van, ami van, jól van, csak azt látnám, hogy a gyerekeimnek meg az unokáimnak... (sír). [Később] Hát sok jót nem látok őbennük se. Pedig mindenki dolgozik a családban, a lányom itt van az iskolában, a konyhán van, a vöm is, másodállásban, a fiam meg azért hajóz, hogy több legyen, márciustól novemberig nincs itthon. A menyem elkezdett már építeni, és akkor a fiam elvette, akkor utána rendezték. De akkor azóta is ott megállt a tudomány, mert nincs miből. Nem tudják a felső szintet rendbetenni, hát nem tudják. Ott a négy gyerek. [Később] Ilyen problémák vannak. Nem tudom. Nem sok jót látok a gyerekek jövőjében sem, mert én azt mondom, énnekem már jól van így a lakás, majd ha amelyik gyereké lesz, majd az rendezze, de nem látok jobb jövőt a gyerekeknek sem. Nem." (Márta, 60)

Ahogyan jeleztem, a magyar mintában nem találkoztam az elidegenedés olyan szélsőséges formáival, mint ami előfordult a németeknél, mintha a kis csoportos közösségek (elsősorban a család) erősebb védelmet jelentettek volna Magyarországon. Olyan eset azonban előfordult, amikor az új anyagi egyenlőtlenségek a szülő-gyerek kapcsolatot is felbomlasztották. Flóra beszámolóját azért idézem részletesen, mert arról is képet ad, hogyan ásta alá a falu közösségi életét az új különbségek megjelenése és a sokakat fenyegető elszegényedés: „Mindenkinek megtartottuk a neve napját. Buliztunk. Sokszor hajnalig itt szólt a zene, olyan jó volt! Danoltunk meg minden. Ez most már nincs, mindenki a maga, minden megszűnt, mert miért? Mert egyik is, másik is elkezdte, én ezt már nem tudom csinálni. Nem tudok három-négy kiló húst megcsinálni, meg öt-hat féle süteményt, meg italt meg minden, hogy dáridó legyen! Hát ha én ezt megcsinálom továbbra is, három hétig nem ehetek utána, mert egy nap elszúrtam azt a három heti dolgot, amiből éltem volna. Nem engedhessük meg, megszűnt. Nagyon szépen összejártunk, volt úgy, hogy egy névnapon voltunk huszonöt-harmincan. Kipakoltuk a bútorokat, táncoltunk, harmonikáztunk, meg minden. Nagyon jó volt. Osszejártunk... de most már nem engedhessük meg, nincsen. Folyamatosan ezek mind megszűntek. Nem bírtuk csinálni tovább. A sógorom - ők a mai napig is tartsák, de már csak szűk baráti körben. Mondják, miért nem megyek, hát nem megyek el, mert akkor már vegyek ajándékot, ha már lemegyek, ők visszajönnek, ha visszajönnek, nem tudom nekik azt biztosítani, amit ők biztosítottak. Inkább nem csinálom. [Később] Hát a gyerekekre visszatérve. A lányom, ennek valóságos betege vagyok. Hozzáment egy jómódú fiúhoz. A házától kezdve minden megvolt. Abból álltuk ki a lakodalmat, a disznókból, akkor még téeszvilág volt. Nem voltunk mi akkor szegények, de azok meg még gazdagabbak voltak. Aztán eltávolodott, megszűnt minden kapcsolat. Ma már szóba

79