Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 7-8. szám - Bartha Eszter: "Ma mindenki magányos harcos" (Az emberi kapcsolatok változása a rendszerváltás óta Kelet-Németországban és Magyarországon)

A tanulmány elején jeleztem, hogy elsősorban azt szeretném megmutatni, hogyan jutnak el a munkások a szocialista közösségektől az antikapitalista kritikáig. A fenti idézetekkel ezt a folyamatot kívántam illusztrálni, illetve összegezni, mit is tekinthetünk antikapitalista elemnek az egyébként nagyon megegyező véleményekből a két mintában. Határozottan antikapitalista elemnek tekintem az emberi kapcsolatok minőségének romlását, amit minden interjúalany felpanaszolt. A munkások ezt két dologgal hozták összefüggésbe: az anyagi egyenlőtlenségek növekedésével és az új rendszerben megjelenő általános individualizálódással. A németek egyhangúan bírálóan beszéltek a posztfordizmus individualizáló hatásairól: a munkások közötti verseny fokozódásáról az egyes munkahelyekért, az egyéni teljesítmény abszolút felértékeléséről a közösségi munka rovására, és mindezzel összefüggésben az egyének fokozódó bezárkózásáról, akár azért, mert félnek attól, hogy kiadják magukat a versenytársaknak tekintett munkatársak előtt, akár azért, mert nem látják hasznosnak vagy kifizetődőnek a társas együttlétet. A magyarok kevésbé vették észre a posztfordizmusba való átmenetet; a jelenség, amit leírtak (az individualizálódás és a közösségtől való elidegenedés) azonban lényegében megegyezett az elidegenedés német tapasztalataival. Tamás mellett Évát is idézhetem, aki ugyanúgy az újkapitalista rendszerrel hozta összefüggésbe a kollektív szellem hanyatlását, mint Karl, Katharina vagy Gisela - annak ellenére, hogy rokkantnyugdíjasként élt a Rábában dolgozó férjével egy kis faluban (ahova éppen az alacsonyabb megélhetési költségek miatt költöztek ki iskolás lányukkal).

Éva életkörülményei egészen másként alakultak, mint a németeké: „A mai fiatalokban nincs meg az a lelkesedés a munka iránt, nincs meg az a munkaszeretet. Én emlékszem a társadalmi munkákra, amikor azért maradtunk benn, mert hat ládának kitörött a lába, aztán gyerünk gyorsan, csináljuk meg. Megcsináltuk, nem vártunk érte köszönetét, nem vártunk érte semmit, de megcsináltuk. És akkor meg lehetett. Szóval valahol hiányzik az az összetartás, az az összefogás. Itt most mindenki irigy a másikra, hogy az esetleg 5 Ft-tal többet keres, vagy 1000-rel, vagy lehet, hogy 10 000-rel. Szóval ez egy ilyen dolog. Nagyon megváltoztak ma az emberek, én ezt így látom. Nem úgy van, mint régen, hogy kiosztják a fizetést, borítékban, tied, tied, tied, aztán mindenki látja a másikét. Most már nem így működik. Most már azt sem tudja az a másik. Nincsenek meg azok a munkahelyi közösségek... régi összeszokott társaság volt. Ha egyszer összeszoktak, kimarták azt, aki nem úgy állt hozzá. De hát az a régi törzsgárda mára már csak nyomokban létezik. Hallgatom, amiket a férjem mesél, sokszor el sem akarom hinni, hova jutott ez a gyár." (Éva, 54)

A versenyszellem növekedése mellett mind a két mintában említették, hogy az embereknek ma sokkal több mindenről kell gondoskodniuk, mint régen, és ezért eleve lecsökkent az a szabadidő, amit hajlamosak feláldozni az olyan „haszontalan" tevékenységekre, mint a társas együttlét. Noha erről a munkások nem beszéltek, de az idő fogalma maga is átalakult. Az emberek „tudatosabban" kezdtek el gazdálkodni vele, mintha az új rendszer sikeresen megtanította volna őket arra, hogy az elfecsérelt idővel pénzt vagy más, jobb lehetőségeket veszítenek el. Azt mondhatjuk, hogy a tartós munkanélküliek - főleg a német mintában - kimondatlanul is fenyegetésként jelentek meg: így járnak azok, akik

76