Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 7-8. szám - Marosán György: Fenntartható-e a fogyasztói társadalom jövőképe? (A kocsi vagy a kutyi dilemmája)

mindig pozitív értékű - minőség nyer teret. A billenési pontot - sokkoló hasonlattal - az öngyilkosnak a hídról való elrugaszkodásával szokták jellemezni. Ezt megelőzően még be lehet avatkozni: lehet tanácsokat osztogatni, rá lehet kiabálni, vissza lehet tartani. Az elrugaszkodást követően azonban a történések nem befolyásolhatók, a zuhanás már nem állítható meg. A külső szemlélő csak dermedten áll és nézi, amint a végzet beteljesedik.

A Föld ökológiai rendszerének billenési pontját változók egész csoportja, a billenési tényezők határozzák meg. A kutatók azt találták, hogy a természeti környezet 12 billenési tényezőjéből legalább kettő - a sarki tengerek és Grönland jégtakarója - már túl van a kritikus küszöbértéken, további öt pedig a közelében van. Ezek a változások arra utalnak, hogy a globális rendszer ökológiai egyensúlyi helyzete felbomlóban van. Korábbi hasonlattal élve: az öngyilkos már átlendült az ablakpárkányon, de még kétségbeesetten megpróbál megkapaszkodni néhány kiálló kavicsban. A végzet elszabadult, a negatív hatások fokozódásának kell elébe néznünk. A nemkívánatos következmények már csupán enyhíthetők, de nem küszöbölhetők ki. Ám ahhoz, hogy „elkerüljük a kezelhetetlent és kezeljük az elkerülhetetlent", mindenkinek - az egyéneknek, az országoknak és az egész emberiségnek - alapvetően változtatni kell viselkedésén.

Figyelmeztető jel, hogy az idő előrehaladásával a helyzetleírás egyre komorabb lesz. Ez arra utal, hogy az emberiséget fenyegető veszély nagyobb az átlagpolgár által érzékeltnél. Azt gondolnánk, hogy az emberek - belátva a helyzet súlyosságát - készek viselkedésük megváltoztatására. Ám a tudósok eredményei nem adnak alapot az optimizmusra. A vizsgálatot a napjainkban egyre divatosabb befektetési játékok módszerével végezték el. Hatfős csoportokat alakítottak ki, amelyek tíz meneten keresztül hozhattak döntést arról, hogy a rendelkezésükre bocsátott pénzt megtartják-e, vagy egy részét a „közösségre" áldozzák. A helyzet a közismert szociális dilemmát modellezte: az önkéntes adakozás az egyénnek költséget jelent, míg befektetéseik hasznát az önzők is élvezik. Ez a helyzet a táptalaja a potyautas-szindrómának, amelyben egyre többen másoktól várják a közösség támogatását. A játékban a Föld - billenési ponthoz közelítő - ökológiai helyzetét azzal érzékeltették, hogy ha a csoport nem hozott össze a 10. fordulóig bizonyos összeget, az egyes tagok megtakarításai nagy valószínűséggel elvesztek. Vagyis hiába volt valaki csak magára gondoló potyautas, a játék végén így is elveszíthette megtakarítását.

A játék az ismert anekdotát mintázta, amikor a székely lakodalomba meghívottaktól azt kérték, hogy hozzanak bort, amit majd összeöntöttek volna. Mivel azonban mindenki úgy gondolkodott: hozzanak a többiek, én magam csak vizet viszek - az a kevés víz úgysem tűnik majd fel -, végül is mindannyian vizet ittak. Bár a kísérlet résztvevői nem „székely góbék" voltak, de viselkedésük visszatükrözte az anekdotában leírt, racionálisnak látszó, ám irracionális végkifejlethez vezető logikát. Az eredmények azt mutatták, hogy az első lépéseket követően - amikor a nekibuzdulás elhalt - az önkéntes befektetési hajlandóság lecsökkent. A csoportok alig 15%-a volt hajlandó és képes összeadni ökológiai katasztrófa elkerüléséhez szükséges forrásokat. Meghökkentő volt látni, hogy akik úgy vél52