Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 7-8. szám - Pataki Ferenc: A varázsát vesztett jövő
álma az emberiségnek tömegből személyekké válása." (190. old.) Úgy véli, nem gondolhatjuk, hogy „van valami magasabb, mint az egyes emberi élet" (100. old.). A szerző mély igazságokat mond az önalkotta egyénről, a történelemről és az emberi élet értékéről. De vajon nem lehet-e valami, ami nem „magasabb", hanem egyszerűen más, más síkon fekszik, mint az egyén szuverenitásának ügye. Miért nem veszi észre a szerző, hogy művének szinte minden lapján szinte önkéntelenül is mélységes azonosulások képviseletében szólal meg. Hol családja-rokonsága, szülővárosa és zsidósága, hol magyar patriotizmusa és írói mestersége, hol meg generációja vagy eszmetársai képviselőjeként, velük azonosulva, identitásukban osztozva - de persze mindig szuverén egyéniségként („perszónaként") - mutatkozik meg. Talán méltán viselt írói rangjához is hozzájárult, hogy - miközben mívesen bíbelődött személyes biográfiájával - egyúttal megjelenítette és reprezentálta azokat is, akiknek sorsában tudatosan, választott módon osztozott. A kérdés azon fordul meg, belátjuk-e, hogy az egyén biológiai léte szükségképpen másfajta idői dimenzióban zajlik le, mint vállalt és azonosulásra késztető családi, etnikai-nemzeti, hivatásbeli és eszmei-hiedelmi csoportjainak - és még inkább az emberi fajnak - időbeli létezése. A következetes individualista nem értheti meg a diófaültető idős ember logikáját, az unoka jövőjéért áldozatot hozó nagyszülőt vagy a hosszú távú fenyegetések elhárításán buzgólkodó kutatót. Freudnak igaza van: minden nemzedék láncszem az emberi nem történetének láncolatában. Önmagát fenntartván egyúttal nemét is fenn kell tartania. S hozzátehetjük: ép és fejlődőképes állapotban kell fenntartania, hogy - amennyire rajta múlik - kezeskedhessék az eljövendő nemzedékek sorsáért is. Ebben a tágasabb összefüggésben egyén és közösség eredendőnek és fatálisnak látszó ellentmondása elveszíti egyetemes és sorsszerű jellegét, s alakulása inkább meghatározott történelmi viszonyokhoz vagy szerencsétlenül alakuló személyes találkozásokhoz köthető. Az ipari társadalmat megelőző korszakokban az ember egyébként is rövidebb életciklusa és napi aktív életideje nagyobb részét munkában kényszerült tölteni, kivált akkor, ha sorsa paraszti létre szánta. A munkaidő általános csökkenése, a megnyúlt szabadságidő és a hosszabb átlagéletkor már eddig is gyökeresen megnövelte, s várhatóan gyorsuló ütemben növelni fogja az egyén rendelkezésére álló, s általa szabadon felhasználható idő (szabadidő) mértékét. (A mind nagyobb tömegben fölöslegessé váló élő munka foglalkoztatása is csak az egyének munkaidejének radikális csökkentése árán érhető el.) Ennek következtében az ember vitális energiáinak és ingerszomjának mind nagyobb része terelődik az erőfeszítés és a huzamos koncentráció világából a lazább szórakoztató vagy egyszerűen csak divatkövető tevékenységekre. Szerencsés és kívánatos esetben az önművelőtájékozódó érdeklődés, kreatív öntevékenység, az amatőr művészkedés, a magas kultúra szelektív fogyasztása, a sport és a vándorlás vagy az egyéni lelemény más módjai jutnak vezető szerephez. A jelek azonban arra vallanak, hogy kialakulóban van egy elüzletiesedett, színtelen-szagtalan, globalizált és bulvárosított tömegkultúra, amely ezernyi csatornán már ma is elárasztja a világot, s tömegessége miatt üzletként is kifizetődő. A sport is szerves része lett ennek a bulvárvilágnak. Héroszait kultiválja a tévé 41
