Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 7-8. szám - Pataki Ferenc: A varázsát vesztett jövő
hittételek foglyai leszünk. A másfajú és máshitű tömeges bevándorlók kellő körültekintés és józan tárgyszerűség híján könnyen Európa „cigányaivá" válhatnak, s életre hívhatják mindazokat a jelenségeket, amelyeket a saját bőrünkön is megtapasztalhatunk immár huzamos ideje. A megoldásuk is csak az irdatlanul messzi horizonton látszik. Változatlanul időszerű az intés: emberek, legyetek éberek! Az egyetemessé tágult látóhatár, a „globális falu" képzete sok tekintetben otthonát vesztetté teszi az embert. A glóbusz túlságosan tág tér ahhoz, hogy meghitten otthon érezhessük magunkat benne. Ha mindenkit egyaránt elérhetek csodálatos masináimmal, meglehet, a túlságosan bőséges társas kínálat inkább zavarba hoz. Nem tudom, hogyan szelektáljak, hogyan osszam meg csak néhány embernek szóló rokon- és ellenszenvemet, baráti érzelmemet. A szinte áttekinthetetlen bőség mindig zavart és bizonytalanságot idéz elő. Ez az alapélmény és a bizonytalanság csökkentésének indítéka is hozzájárul ahhoz, hogy a két amerikai szociálpszichológus (Baumeister és Leary) által „odatartozási szükséglet"-nek („need to belong") nevezett késztetés működése felerősödik, és forrása lesz a neokollektivisztikus társulási törekvéseknek. Mint már láttuk, ennek ugyancsak számos tünete van kibontakozóban: a társas beágyazottság szomja (network-kultusz), lokálpatriotizmus, spiritualista mozgalmak és szervezetek, kötődési igények - egyebek közt az önfeladásig menő bele- olvadás politikai mozgalomba, tömeghelyzetekbe, közös indulati állapotokba, a tradíciók szimbolikus jelentésvilágába. Az eljövendő korszak drámai dilemmája lesz az egyénekben zajló - tudatos vagy öntudattalan - küzdelem a globalizáció nivelláló és primitív-uniformizáló hatása és az egyéni autonómia, az individuális sajátszerűség, az önteremtő szabadság megóvása között. Ennek a motivációs tusának a kimenetele is kétesélyes; semmi sincs eleve eldöntve. A dolog az emberi minőségen és a közbölcsességen fordul majd meg. A háttérben természetesen ott lappang az individualizmus - kollektivizmus dilemmája, amelyet a 20. század totalitárius-kollektivisztikus ideológiái alaposan eltorzítottak, és ezáltal ugyancsak kompromittáltak. E torzítás lényege abban ragadható meg, hogy egyén és közösség viszonyába bevezették a primátus elvét, vagyis a hierarchia gondolatát. Az elvont közösségi kategóriák (faj, nép, osztály, nemzet) eleve magasabbrendűnek minősültek, mint az egyén, ezért érdekei is elsőbbséget élveztek az egyén partikularitásával szemben. Holott ez a kérdésfeltevés hamis vágányra tereli a gondolkodást. Elkendőzi ugyanis a valódi összefüggést: a közösség szabadon társuló szuverén egyének műve, s jellegét és értékrendjét tagjainak minősége szabja meg. Akárhány nullát adunk össze, az eredmény mindig nulla lesz; uniformizált tömegemberek társulása csak tömeget hozhat létre. Olybá tűnhetnék, hogy ebben az esetben értelmetlen a közérdek és közjó fogalmának használata; csakis a „perszóna szuverenitása" (Konrád György) létezik. Az elvszerű, ideologikus individualizmus hívei logikusan le is vonják ezt a következtetést. Ugyancsak Konrád írja legújabb, Hangjáték című művében: „Téged a cég, a szakma, a nemzet szuverenitása érdekel. Engem a perszóna szuverenitása. A perszóna munka eredménye, önmaga és a saját alkotása, az önmagát alakító alany... a történelem 40
