Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 7-8. szám - Pataki Ferenc: A varázsát vesztett jövő

értelmezéseknek. Emlékezetes, micsoda polémiák zajlottak az affajta terminusok körül, mint a „szocializmus alapjai", „fejlett szocializmus", a „kommunizmus alsó foka", „érett szocializmus" és a többiek.

Mindemellett a jövő kultusza várakozásokat és reményeket is keltett. Istápolta a személyes becsvágyakat, hozzájárult a társadalom bizonyos csoportjaiban a kollektív „mi-tudat" - s ezáltal az identitás - alakításához. Majakovszkij bizonyára őszintén büszkélkedett piros útlevelével: „Nézzétek és irigyeljetek, én a Szovjetunió polgára vagyok!" Manapság persze már tudjuk: nem volt sok ok az irigykedésre.

A jövő ködfüggönye alkalmas volt arra is, hogy elrejtse a mindenkori jelen bajait és nyomorúságait. A „de majd más lesz", „de majd jobb lesz" reménye nagy erőforrás: növeli a tűrőképességet és táplálja a bizakodást. (Illyés oroszországi útikönyve alkalmasan szemlélteti mindezt.) Európa elmaradottabb keleti tájain volt is mit elkendőzni, kiváltképpen akkor, ha a térség államai azt a benyomást akarták kelteni, hogy az emberi haladás élvonalában menetelnek.

A jövő romantikája a jelen igazolása és vigasza lett. Ez volt a „szocialista realista" irodalom védjegye. Az embert és viszonyait nem úgy kell ábrázolni, amilyenek a valóságban, hanem amilyeneknek lenniük kell(ene). Ezért tenyészett oly bőségesen a „szocialista idill"; maga a jövő is idillikusnak tűnt fel. Hiszen oly meggyőzőnek látszott az írói feladat, melyet Veres Péter igazán érzékletes szavakkal fogalmazott meg: „ Úgy kell ábrázolni az embert, ahogyan jön a tegnapból, és megyen a holnapba."

Az idők múltával, az „utolérni és túlszárnyalni" új és új kudarcai nyomán a korai évek hiteles és világszerte sokakat magával ragadó jövőkultusza, újrakezdési pátosza kiszikkadt és megvénült. Üres nyelvi fordulattá, puszta rítussá változott; elvesztette tartalmát, csak imamalomként pörgették, vagy bennfentesek nyelvjátékaként éltek vele. A megmaradt „hűségesek" új leckéket tanulnak, vagy visszahátráltak a közelebbről nem definiált utópisztikus reménykedés álláspontjára: elvont hitvallására. Felettébb jellemző, hogy a rendszerváltások pillanataiban ez a kiürült nyelvi rítus az egész régióban érvényét vesztette, s hol megbélyegzés, hol nosztalgikus emlékidézés, majd mindinkább tökéletes mellőzés és felejtés tárgya lett.

A szocialista eszmekör az európai szellem mélyebbre gyökerezett, többarcú, s ezért folytatható hagyománya. Ez a legkevésbé sem mondható el a fajelméletről és annak jövővíziójáról: az uralkodásra rendelt faj és a fajok közti értékhierarchia gondolatáról. Európa (és a világ) keserves áron megtapasztalta, mivel jár az, ha egy nemzet a világ fölé emeli magát, és minden tagja - legyen bár minden egyéb tekintetben „szegénylegény" - az uralkodó faj „helytartójának" tekinti magát. S a tetejében még fegyver is van a markában! A tanulságok minden olyan helyzetre érvényesek, ahol és amikor a nemzeti-faji szupremáciát érvényesíteni kívánó törekvésekkel találjuk szemben magunkat. Bár ez az eszme is Európában született, de aligha sorolható a folytatásra érdemes és jövőképes hagyományok közé.

A tények arra utalnak, hogy a jövőmanipulációval bűvölő eszmék és mozgalmak napjainkra megroppantak. De ne legyünk elbizakodottak: ha a körülmények kezükre játszanak, ismét erőre kaphatnak és beépülhetnek a modern tömegpoli28