Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 7-8. szám - Pataki Ferenc: A varázsát vesztett jövő
A Petőfinél kevésbé jelentékeny költő, Kisfaludy Sándor még találóbban foglalta rímbe az ifjú nemzedék és a jövő viszonyát: „A jövendő reményein Csügg a kényes ifjúság! A jelenlét örömein Száguldva csak általvág" (Boldog szerelem) De - mint szinte mindenkor - ezúttal is megszólalt a rezignált bölcsesség hangja. Berzsenyi komorabb tónusa a „carpe diem" antik életfilozófiájára oktatta ifjú kortársait: „Holnappal ne törődj, messze ne álmodozz. Légy víg, légy te okos; míg lehet, élj s örülj." (Horác) íme, a költők már régtől fogva ismerték a jövőorientáció két alapváltozatát: a „jövendő reményein csüggő" bizakodást, illetve a „messze ne álmodozz" kételyteli óvatosságát. Manapság azonban „tudományosabban" vizsgáljuk és írjuk le őket; jelenorientált és jövőorientált típusokról szólunk. Az idő kezelésének nyelvezete valamiképpen csábít a metaforikus beszédmódra és a jelzők halmozására, a megszemélyesítésre. Meglehet, ezzel is magyarázható, hogy az irodalom művelői oly heves érdeklődésükkel tüntetik ki, s nem is csupán Proust vagy Thomas Mann. A jövő „kompromittálódása" A jövő izgató-nyugtalanító varázsa a 20. század folyamán több irányból is alig gyógyítható sebeket kapott. A század totalitárius rendszerei különös módon „kompromittálták" a jövő eszméjét. Tekintet nélkül most - egyébként nem elhanyagolható közös és eltérő vonásaikra - különös ideologikus jövőkultuszt űztek. A „fényes jövő", a „ragyogó jövő" s a jövő mint szent cél képzete és ezek mes- sianisztikus és mitologikus kultiválása egyszerre szolgálta a jelen nyavalyáinak elkendőzését és a tömegfanatizálási szándékokat. E funkciók tekintetében elhanyagolható volt a különbség arra nézve, hogy a jövő vajon a világuralomra hivatott „uralkodó faj" vagy az evilági üdvtan megvalósítására rendelt „uralkodó osztály" jövendőjét elővételezi-e. A jövővel való demagóg visszaélés személetes példabeszéde ama nevezetes „aranytojást tojó tyúk"-ról szólt, amelyet épp e jövő érdekében nem volt szabad hebehurgya módon levágni, bármennyire fájt is rá a fogunk. A Kabaré című filmben az ifjú - illően szőke és kékszemű - náci büszkén énekli: „Tomorrow belongs to me." Emitt pedig hiteles pátosszal daloltuk: „Holnapra megforgatjuk az egész világot." A „szocializmus-kommunizmus" mint elvont társadalmi eszmény sohasem konkretizálódott kellőképpen. Ezért szőrszálhasogató, skolasztikus vitáknak csakúgy ürügye lehetett, mint merőben különböző - gyakran egymást kizáró 27
