Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 7-8. szám - Pataki Ferenc: A varázsát vesztett jövő
Zimbardo és munkatársai (Zimbardo, Boyd, 2008) az utóbbi időben a jövőorientáció serdülőkori átrendeződését - az időtáv meghosszabbodását és az orientáció tagoltabbá válását - vizsgálták. Azonosítottak és jellemeztek bizonyos - egyébként kézenfekvő - személyiségtípusokat, mint a múlt-, jelen- és jövőorientált mentalitás. Gyakran folyamodnak poláris szembeállításokhoz, mint például a „jelenorientált hedonista" és a „jövőorientált célvezérelt" szembevetése. A korai felismerésekkel egybehangzóan megállapítják, hogy a hosszú távú időperspektíva rendre nagyobb mértékű gyakorlatias-tárgyi hatékonysággal, világosabb és kialakultabb jövőképzetekkel és érettebb erkölcsi érzékkel jár együtt. A nosztalgikus és lefegyverző múltorientáció, valamint a fogyasztói hedoniz- must tápláló, azonnali örömöket hajszoló jelenorientáció minden lényeges tekintetben hátrányosabb. Persze ne feledjük: valójában nem léteznek tiszta típusok. A személyes élményben a múlt, jelen és jövő egyaránt jelen van; nem szigetelhetők el egymástól. Kontextusuk is helyzetről helyzetre változhat. A jövőorientáció csupán mint meghatározott viselkedéstendencia, döntési és választási hajlam (preferencia) jellemezheti az egyént. Semmiképpen sem tekinthető azonban feltétlen és gépies besorolási kategóriának. Hiszen tudjuk: minden ember „egyedüli példány". Ezt pedig sohasem meríthetik ki maradéktalanul az általános kategóriák és típusok. A jövőorientáció alanya szükségképpen az egyén; mindig csak valakinek a jövőjéről és jövőképzetéről beszélhetünk. De bonyolultabb a helyzet a jövőorientáció tárgyával és vonatkoztatási keretével. Hiszen a személyes-biográfiai jövő (az én jövőm) mellett - mint már utaltunk rá - létezik kollektív, történelmi, sőt kozmikus (lásd a Tragédia eszkimó színét) jövő is. Ennek megfelelően eltérő az időperspektíva „mértékegysége", vagyis látóhatárának tágassága. Ezért joggal beszélhetünk én-vonatkozású (én-alanyú) és mi-vonatkozású (mi-alanyú) jövőtávlatról. Képzelőerőnket leginkább a személyes-biográfiai jövő foglalkoztatja. Ehhez tapadnak leginkább kézzelfogható konkrét célok és vágyak, élettervek és elővételezhető képzetek, társas várakozások. Ami túllép az egyéni életciklus határain, az vagy a társas hálózat érzelmi kötelékeinek fonalán, vagy pedig a kategoriális azonosulásaink révén válik a jövőorientáció tartalmává. A társadalom generációs szerkezete valamiképpen kapcsolatban áll a benne hullámzó jövőképzetekkel; a különböző generációk szükségképpen különböző mértékű fogékonyságot mutatnak a jövő iránt. Egy elöregedő társadalom közérzülete hajlamosabb lesz a nosztalgikus múltidézésre. A fiatal generáció a dolog természeténél fogva a jövő nyitottságára lesz fogékony. Minden nemzedék a számára még kínálkozó életidő arányában fordítja tekintetét a jövő felé, s ennek mértékében lesz érdekelt a várható fejleményekben. A nemzedéki tagoltságot átmetsző azonosulások enyhíthetik a generációs feszültségeket, de nem tüntethetik el őket. Petőfi pontosan fogalmazott: „Szép reményink hajnalcsillagánál A jövendő tündérkert gyanánt áll; S csak midőn a tömkelegbe lépünk; Venni észre gyászos tévedésünk." (Távolból) 26
