Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 7-8. szám - Pataki Ferenc: A varázsát vesztett jövő

Piaget és Fraisse munkássága játszott úttörő szerepet. A kutatás hamarosan kilépett az észleléspszichológia szűkösebb határai közül, s mindinkább a társadalom- és személyiség-lélektan, és azon belül is a tipológiai és az attitüdinális jellemzők vizsgálatához kapcsolódott, mint amilyen az egyéni időperspektíva (vagy jövőorientáció) és összefüggése a teljesítmény- és viselkedésmutatókkal. Olyan kiemelkedő alak nyitja az e területen munkálkodók sorát, mint Kurt Lewin. Az időészlelés és időbecslés (időtartam és ritmus) ezúttal kívül esik érdeklődésünk határain.

Az időperspektíva és jövőorientáció elsősorban a személyiségfejlődés és a sikeres szocializáció, különösképpen a teljesítményhatékonyság, a sikeresség, valamint az erkölcsi érettség nézőpontjából keltette fel a kutatók (és a nevelők) figyelmét. Az időorientáció az egyén célképzeteiben - vagyis személyes perspektíváinak változatosságában és időbeli tágasságában - tárulkozik fel. A jövőre irányuló általános orientáció mértékét ez a kézzelfogható, viselkedésszervező jövőtávlat szabja meg. A korviszonyok kedvezhetnek az egyéni időperspektívák kidolgozásának, vagy éppenséggel keresztezhetik azt, de nem érvényesülnek fatális kényszerűséggel. Az egyén mindig tudatos és aktív alanya személyes időgazdálkodásának: időperspektívája alakításának.

Lewin az elsők között kapcsolta össze az egyén erkölcsi érettségének állapotát jövőképzeteinek (időperspektívájának) távlataival és minőségével. Az 1942-ben írott Időperspektíva és morál című tanulmányában megállapítja: „A pozitív időperspektíva, amely valóban értékes célok felé mutat, a magas erkölcsi szint alapvető eleme." (Lewin, 1975, 244) Majd magyarázatként hozzáfűzi: „A morál megkívánja azt, hogy az aktuális helyzeten túlmutató célokat tűzzünk ki, és hogy olyan cselekvésekkel törekedjünk e távoli célok elérésére, amelyeket reálisan tűzünk ki..." (id. mű, 245)

Különös egybecsendülés, hogy jó évtizeddel korábban egy manapság kevéssé emlegetett, sőt „kompromittálódni" látszó pedagógus, Makarenko egész nevelésfelfogásának alapjává tette az egyéni és közösségi távlatok (a „perspektivikus vonalak") kiépítését és összhangjuk megteremtését: a „holnapi nap örömét". Mint írta: „A közösséget helyesen nevelni annyit jelent, mint körülvenni a perspektivikus képzetek bonyolult láncolatával, napról napra ébren tartani a közösségben a holnapi nap örömteli képeit, amelyek magasra emelik az embert, és örömmel töltik meg mai napját is." (Makarenko, 1984, 472)

A hajdan ugyancsak kanonizált Pavlov, aki ritkán lépett ki a természettudomány tömör és szigorúan pontos nyelvi világából, egyik szokásos szerdai laboratóriumi beszélgetésén ihletett szavakkal ecsetelte egy - az embernél kialakuló - „célreflex" jelentőségét. A mindegyre célokat követő emberi viselkedés tapasztalata ugyanis kialakíthat egy általánossá vált célkövető szükségletet („célreflexet"), amely általános és nem specifikus célelérő (teleologikus) motívumként működhet. A belső harmónia és a szabadság szubjektív élménye azon múlik, hogy ez a szükségleterejű késztetés vajon kielégülhet-e. „Csak annak az élete szép és erős, aki egész életében állandóan elérhető, de soha el nem ért célok felé törekszik, vagy pedig nem csökkenő lendülettel halad egyik céltól a másik felé." (Pavlov, 1951, 199)

Az egyéni és kollektív jövőorientáció lehetséges típusai, valamint azok erkölcsi és viselkedéses következményei a kutatások fontos irányát alkotják. így szoros összefüggést találtak az időperspektíva és a teljesítménymotiváció működése között.

25