Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 7-8. szám - Pataki Ferenc: A varázsát vesztett jövő
fenoménje a jövő." (id. mű, 542. A szerző kiemelése) Vagyis a tulajdonképpeni időbeliség a tulajdonképpeni jövőből jön létre. A jövő kitüntetésének mélyén egzisztenciális érdekek és motívumok működnek, nevezetesen: a „mi lesz (lehet) velem?" és a „mi lesz utánam?" drámai dilemmája. E kettő korántsem azonos; az előbbi „hőse" az én, az utóbbié a mi. Az azonosulásképtelen, következetes individualistát ez utóbbi kérdés valójában nem is érdekli; a jövő ott végződik, ahol személyes élete véget ér. A „mi lesz utánam?" felett töprengőket mindig valamilyen kollektív szubjektum sorsa és jövője foglalkoztatja, legyen bár szó családról, nemzetről, vagy akár az emberiségről. S itt már a tudatos jövőtervezés forrásvidékén járunk. Az ember arra ítélt lény, hogy intelligenciája és képzelőereje révén képes legyen meghaladni mindenkori létformáit, s gondolatilag megalkotni azok tökéletesnek vélt eszményi változatait. Erre az a körülmény is ösztönözhette, hogy a hozzáférhető történelem tanúsága szerint mindeddig nem élhetett olyan társadalomban, amely minden tagjának megelégedésére szolgálhatott. Ezért hol egykor volt „aranykort", ártatlan természeti állapotot („őskommunizmust") fantáziáit, hol meg eljövendő „tökéletes és boldog" társadalom képét dédelgette. Nem ismerünk olyan társadalmat és történelmi emlékezetet, amely ne őrizné az eszményi társadalom, a „földi paradicsom" képzetét. Morus Tamás, megírván az Utópiát, pusztán nevet adott a semmi által nem korlátozott, szabad jövőtervezésnek. A messianisztikus ábrándozás és a valóságban gyökerező lehetőségelemzés azonban korántsem azonosítható. Az utópia léte arra is utal, hogy a „mi lesz utánam?" kérdése természetes módon kettéágazik. Az egyik ág megőrzi evilági, szekuláris jellegét, s megmarad a tágan értelmezett társadalmi tervezés keretei között. A másik ág a transzcendencia irányába tágítja ki az ember látóhatárát, s ennek megfelelő hitrendszerek erőforrásaihoz folyamodik. Egyebek közt azért is, mert bizalmatlan az evilági üdvtanokkal szemben. A két ág érintkezési pontjain ugyanis könnyűszerrel kialakulnak szekuláris messianizmusok és evilági üdvtörténeti elbeszélések. A 20. század története bővelkedett az efféle hibridizációkban, főképpen a messianizmus és az erőszak frigyének veszedelmes kalandjaiban. A „jövősokk" 1970-ben látott napvilágot Alvin Toffler amerikai szociológus Jövősokk („Future Shock") című munkája, amely annak idején - a 70-es évek első felében - széles körű visszhangot támasztott. A szerző valamiképpen ráérzett a korhangulatra. A művet számos nyelvre lefordították; egymást követték az új és új kiadások. Még 1994-ben is puha fedelű tömegkiadásban jelent meg. Orson Welles már 1972- ben dokumentumfilmet rendezett a témáról. A könyv alapeszméje abban foglalható össze, hogy az agrár- és ipari forradalom után az emberiség a posztindusztriális korba lépett. Ennek alapvonása pedig ez: „túlságosan sok változás zajlik le rendkívül rövid idő alatt". Ezekhez az ember csak igen nehezen vagy egyáltalán nem tud alkalmazkodni. A változás az a folyamat, amelynek révén a „jövő megszállja a jelent". Ilyen viszonyok közepette állandósul az át- és 22
