Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 7-8. szám - Pataki Ferenc: A varázsát vesztett jövő
Ember az időben Nem mindig eszmélünk rá annak roppant jelentőségére, hogy az ember személyes és társadalmi időben élő lény. A jelen különös képződmény. Szakadatlanul a múltba hull, s egyidejűleg szüntelenül jövővé válik. Az ember az egyetlen élőlény, amely tudatában van (vagy mindig tudatára ébredhet) egyéni léte elkerülhetetlen végességének: személyes létezése időbeli határoltságának. Ám egyúttal arra is képes, hogy önmagát valaminő közös (családi-rokoni, törzsi, nemzeti-etnikai) múltból eredeztesse, s annak hátterén, azzal azonosulva szemlélje egyedi-egyszeri biográfiáját. Képzelőereje lehetővé teszi azt is, hogy a jövő lehetőségmezejének perspektívájában gondolja el életútját vagy annak epizódjait. Mindezzel együtt láncszem, esetleges epizód - bár teljességgel sohasem ismétlődő epizód - az emberi nem történetében („nembeli lény"). A létezés időbelisége (reflektálva és reflektálatlanul) az emberi létmód antropológiai alapjellegzetességeihez tartozik. A múlt a „mi volt valójában" (s benne a „ki és milyen voltam én?") birodalma, míg a jövő a „mi lehet?" („mivé válhatok én?") esélyeinek tartománya. Mindkettő megismerésére - valóságismeretre és önismeretre - hatalmas erők ösztönöznek. Az eredet, a leszármazás, a „honnan jöttünk?" az egyéneket és a társadalmi közösségeket egyaránt hevesen foglalkoztatja. Ebből táplálkozik a családtörténeti érdeklődés (családfakutatás) és nemzeti eredetmitológiák becse és közösségteremtő, identitásképző funkciója (hun-magyar rokonság, dákó-román kontinuitás, Szvatopluk birodalmának öröklése, Rigómező szakralizálása a szerb hagyományban). Az antikvitásban gyökerezik az a hiedelem, hogy a múlt paradigmatikus értékű a jelen számára, s belejátszik annak alakulásába. („História est magistra vitae.") Az egyéni létezés szűkre szabott idejét a múlt és jövő fogja közre; az egyén számára mindkettő alapvető fontosságú orientációs támpont és kontextusalkotó keret. Ezért beszél Heidegger (1989, 584) „a jelennek a jövőben és a voltságban gyökerezésé"-ről, s arról, hogy a jelenvaló lét „elsődlegesen lehető lét" (id. mű, 282), vagyis „önmagát előző lét" (id. mű, 348). A képzelőerő és az emlékezet adománya teszi lehetővé az ember számára, hogy ezeket a közvetlenül nem észlelhető virtuális valóságokat gondolatilag és tapasztalatilag értelmezni tudja, így képes lehet arra is, hogy kapcsolatba vonja őket személyes élettörténetével, önbecsülésével. A biográfiai múlt az önigazoló érvek és élmények forrása. A jövő viszont a célok, vágyak és remények birodalma; benne az egyéni és a kollektív mozzanatok sajátos mintázatban fonódhatnak össze. Valamely személyes sorsban mindig benne rejtezik egy-egy emberi kollektívum vagy társadalmi kategória éppen érvényes létmódja is. Általa is megvalósul, miképpen lehet és kell hitelesen magyarnak, férfinak és nőnek, értelmiséginek, fiatalnak és idősnek, tekintélyesnek és becsületesnek lenni. Kétségtelen tehát, hogy az idő „a létmegértés horizontja" (id. mű, 108). Az időélmény magva a jövő nyitottságának tapasztalása, vagyis a lehetséges szakadatlan létrejövése. A jelen nyílt és rejtett esélyek és lehetőségek „raktára". Ezért mondja Heidegger: „Az eredendő és tulajdonképpeni időbeliség elsődleges 21
