Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 7-8. szám - Pataki Ferenc: A varázsát vesztett jövő

hogy a „ragyogó jövő" bizonyossága helyén támadt űrt betöltse benne. Hol a fogyasztói hisztéria carpe diem hedonizmusa vonja bűvkörébe, és ítéli „örök jelen idejűségre". Hol a transzcendencia vagy a neospiritualitás távlatai által sugalmazott biztonságérzet vágya vezérli. Rosszabb esetben megelégszik az ezotéria által felkínált valláspótlékokkal. Máskor a látványos tudományos és technikai-műszaki haladás csodái, a globális „világfalu" létrejöttének fejleményei vagy a „science fiction" képzelőerőt tornáztató mutatványai kötik le figyelmét.

Mindeközben azonban a korábbi poétikus és érzelemgazdag jövőlátomások helyét fokozatosan átvette a szikár és szakszerű, akadémikus jövőkutatás: a prognosztika és futurológia. Pontosabban szólva inkább azok mellé növekedett. Ilyenformán - jóllehet váltakozó hangsúlyokkal és eltérő közönséggel - párhuzamosan futnak, olykor ügyet sem vetvén egymásra. A jóslás és jövőbelátás ősi igényének mai változatai - az asztrológiától a kártyavetésig és a tenyérjóslásig, a titokzatos jelekbe vetett hiedelmekig - ugyancsak jó egészségnek örvendenek.

Úgy látszik, hogy a jövőre irányuló kíváncsiság és a jövőben való mélységes személyes érdekeltség hátterében nagy erejű indíték húzódik meg. Ez a késztetés akkor is működik, ha kultúráktól és egyéni sajátosságoktól függően rendkívül sokféle alakban nyilvánulhat meg. A jóslás és jövendőmondás kultúrhistóriájának nyomon követése érdekes történelmi kirándulásokra adhatna alkalmat. Ezúttal azonban nem indulhatunk el ezekre.

Paradox tény, hogy a jövőt fürkésző kíváncsiság akkor is erősödhet, ha a belátható időtávban szaporodnak a fenyegető jelek. Sőt, amint látni fogjuk, a világosan kirajzolódó fenyegetés borzongása éppenséggel felerősítheti a hozzátapadást a riasztó és félelmet keltő jelenségekhez.

A közelmúltban látott napvilágot egy Bán László szerkesztette interjúkötet (Száz év múlva), amely csaknem kéttucatnyi kiváló hazai értelmiségi szakember hosszú távú jövőképzeteit tartalmazza. S bár mindegyikük megkísérli a várható fejlemények érdemleges latolgatását, a feladatot illető kételyeiket sem rejtik véka alá. így vagy úgy, csaknem mindegyik nyilatkozó szkeptikus a vállalkozás realitását illetően. Van, aki „kiszámíthatatlanabb, és ezáltal veszélyesebb" világról beszél (Csányi Vilmos). „Minden másképpen alakult, mint hittük" - véli Vámos Tibor.

A jóslás nem lehetséges; „nem vagyunk próféták" (Vekerdy Tamás). E fenntartások ellenére a megkérdezettek számos alapvető folyamat várható tendenciáit elővételezik, éspedig igen gyakran avatott szakszerűséggel. Egyik-másik gondolatukra még visszatérünk.

Mi is történt hát a jövőhöz fűződő viszonyunkkal? Hogyan és miért vált súlyosan problematikussá a felhőtlenül optimista jövőlátomás: a „ragyogó jövő" képzete?

Ámbár tüstént hozzá kell fűznünk: ez a látomás sohasem volt egyeduralkodó. Legfeljebb uralkodó korszellemnek vélhetjük. De ennek mindig is kísérője és kísér- tője volt az a mentalitás, amelyet Németh László Madách Tragédiája kapcsán „heroikus pesszimizmus"-nak nevezett. Petőfi felhevült látomása és Madách rezignációja egyaránt érvényes pszichológiai igazságot fejez ki. De hogy melyik válik közérzületté, s ebbéli minőségében miképpen telepszik meg a tömeges tudatban, az már a korviszonyokon és a kor kínálta távlatokon múlik.

20