Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 7-8. szám - Gyáni Gábor: Jövő, aminek van is, nincs is múltja

meg akarok ítélni, még csak születőben van. Az idő még nem öntötte végleges formába; létrehozója, a nagy forradalom még most is tart, s napjaink eseményei közül szinte lehetetlen felismerni, mi múlik el magával a forradalommal együtt, s mi éli túl. [...] Igaz, a társadalmi rendben, a törvényekben, az emberek eszméiben és érzelmeiben lezajló forradalomnak még távolról sincs vége, az általa teremtett dolgok azonban már most sem hasonlíthatók semmi eddigihez a világon. Századról századra haladok visszafelé az ókor kezdetéig; nem találok ahhoz hasonlót, mint ami most tárul a szemem elé."6

Koselleck szerint Tocqueville elbizonytalanodása „egy hagyományos tapasztalat megvetemedésére utal", s ez könnyűszerrel kiterjeszthető a modem (és a posztmodem) kor egészére. A példaszerű (példatárként használt) történelem funkcióvesztése szűk térre szorította vissza a múlt jelenre háramló tapasztalataiból kikövetkeztethető (megjósolható) jövő érvényességi körét. Mindez azonban nem gátolta meg ezt követően sem (és napjainkban sem látszik megakasztani) a jövő előrejelzésének szakadatlan tudományos erőfeszítését. Miközben a francia forradalom minden korábbi tapasztalatot felülmúló (azt érvénytelenítő) tapasztalata kétségkívül bizonytalanná tette múlt és jövő közvetlen egymásra vonatkoztathatóságát, ez csupán a múltnak a jelen- és jövőbeli mechanikus ismétlődését tekintve zárt le egy viszonylag hosszúra nyúlt történelmi időszakot. Nincs abban semmi meglepő, hogy a múlt tapasztalataira építve ezután is, sőt ezt követően talán minden korábbinál inkább megjósolhatónak tűnt a jövő. Nem másért, mint azért, mert a haladás, a fejlődés gondolata váltotta fel (váltotta le) a csupán az ismétlődésre redukálódó időbeli folytonosság fogalmát. Ha a múlt tapasztalatait elemezve felfedjük a haladás, a fejlődés immanens logikáját, minden további nélkül meghosszabbíthatjuk a múltból a mába tartó tendenciákat, amelyek egyszersmind megmutatják a jövőbe vezető utat is. A jövő „sorsa" ezzel azon nyomban kikerül a múlt hatalma alól, mely jövő ettől fogva nem „a múlt felől determinált" entitás többé, hanem az a valami, ami a múlt jelenbeli fogalmi megragadása, a múlt tapasztalatainak a jelenben aktualizálódó megértése által teljesül be végül- Kantra hivatkozik Koselleck e ponton, aki kijelentette: „Aki jövendöl, maga csinálja és eszközli ki a fejleményeket, melyeknek eljövetelét hirdeti".7 Ez a jövő, fűzi hozzá Koselleck, amely immár „az ismeretlenbe nyílik, tervezhető - sőt tervezésre is szorul. "8

így kerül a jövő ügye a jelen, a mi saját kezünkbe, amely ez okból különleges jövőre orientáltságot követel mindenkitől, aki hozzá kíván járulni egy, számára kívánatos, jövő eljöveteléhez. Ez az új történelmi tapasztalat a par excellence modem tapasztalat, amely a jövő előkészítését az ember legsajátabb belső ügyévé, elsőrendű teendői közé iktatja, mondván: a mindenkori jelen nagy felelőssége, hogy milyen jövővel ajándékozza meg, vagy éppen milyen jövővel sújtja a következő nemzedékeket.

Ha viszont ilyen messze kerül egymástól múlt és jövő, áthidalható-e egyáltalán a közöttük tátongó mély szakadék annak érdekében, hogy jogos elvárásokat támasszunk a jövő iránt a múlt tapasztalatai alapján. Nem mélyedve el ezút6 Alexis de Tocqueville: Az amerikai demokrácia. Európa, Bp., 1993. 988.

7 Reinhart Koselleck: i. m. 68.

8 Uo. 69.

5